Stay Strong

Sziasztok!
Még nem rész, de jövő héten hozom a Fotóalbumot. Ezúttal egy novellával jelentkezem, amit Summer B. versenyére írtam. Remélem tetszik nektek és kapok ehhez is egy- két kommentet, mert igazán jól esne a véleményetek egy ilyen sztoriról.

xoxo: Destiny.

Stay Strong

A One Direction rehabra megy

Mielőtt mindenki félreértené a dolgot erről szó sincs! Mindannyiunk kedvenc zenekara mindössze egy délután erejéig látogatja meg a London szívében lévő rehabilitációs központot. Úgy gondolják a srácok és a menedzsment ez sokat dobhat a banda hírnevén illetve talán még jobb belátásra is bírhatnák az ott élő tinédzsereket. Lehet ha találkoznak kedvenceikkel sok dolog rendbe jön? Nem tudhatjuk, de egyet viszont igen: nem ez az első dolog, hogy jótékonykodik az öt srác.

Miért kell ekkora felhajtást csinálni egy kis látogatásból? Idejönnek, prédikálnak és el is mennek. Se nekem, se a többi itt élőnek nincs szüksége néhány hirtelen felkapott celeb pátyolgatására. Belemosolyognak a kamerákba, csinálják a felhajtást, amikor nekünk semmi szükségünk rá. Aztán elmennek, mintha itt sem lettek volna. Nem látjuk őket többé. Tehetségesek és önzetlenek lennének csak azért, mert „foglalkoznak” velünk? Inkább nagyképűek és pénzéhesek. Semmi más nem kell nekik. Ó, bárcsak én is olyan életet élhetnék, mint ők! Minden mennyivel könnyebb lenne! Most nem egy rehabilitációs központ közepén ücsörögnék a gondolataimba merülve. Járhatnám a világot, énekelhetnék és embereket ismerhetnék meg. Annyi különbséggel, hogy én tényleg, teljes igazából önzetlen lennék. Segítenék másokon ha már rajtam úgy sem tudnak..

Már két teljes éve, hogy a szüleim egy autóbalesetben meghaltak. A kocsi hátsó üléséről láttam, ahogyan édesanyám és édesapám is kilehelik magukból az utolsó csepp erőt is. Hiába ordítottam és sírtam, hogy ne! Onnantól kezdve minden megváltozott. Az életem fenekestül felfordult. Miért nem haltam meg én is? Miért úsztam meg pár karcolással? Miért pont Ők? Mindig jó emberek voltak és mégis ez történt velük. De itt jön a kérdés: Miért ülök én rehabon egy autóbaleset miatt? A válasz egyszerűbb, mint gondolnák. A szüleim elvesztése hatalmas űrt keltett az életemben, nem tudtam mi tévő legyek, mit tegyek, folytassam- e a sulit. Mivel egy élő hús- vér rokonom nem volt, így árvaházba kerültem, ahol eleinte csak eret vágtam magányomban, míg végül egy- egy kimenő alkalmával, amikor a városban jártunk valamilyen csoda folytán sikerült drogot csempésznem az épület falai közé. Függő lettem. Minden nap szükségem volt rá, ha nem kaptam elvonási tüneteim lettek, amit rögtön kiszúrtak és beutaltattak ide. Eleinte azt mondták ha engedelmes kislány leszek félév és visszamehetek az árvaházba. De kinek van kedve ott élni? Rosszabb, mint itt. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy ha erőszakosan akarnak is leszoktatni a szenvedélyemről sem engedek. Itt kell maradnom, itt minden jobb. Ha lehet ezt mondani egy rehabilitációs központra.

-          Bryanna McAdams! Azonnal jöjjön a társalgóba! Már csak maga hiányzik, mint mindig! Azok a tisztességes fiúk nem tudják elkezdeni a beszédüket, mert nincs ott mindenki! - ezt a hangot száz közül is megismerném. Mrs. Tatviler, mióta idekerültem nem talál az én cseszegetésemnél jobb időtöltést. Állandóan ordibál velem és ez most sincs másképp. Erősen megszorítja a karom és kiráncigál az imént említett helységbe. Durván dob le az egyik székre és úgy bánik velem akár egy koszos, szakadt ronggyal, amin már nem lehet segíteni. Mindössze a kukába való. Nem hiszem, hogy én is ilyen lennék..Trehány módon csúszok le a széken és mikor már szinte fekszek rajta támasztom meg magam a lábammal. Nem figyelek oda az öt vagy hány srácra, szemeimet lecsukom és kizárom a külvilágot. Bár lenne nálam ilyenkor egy MP4, hogy valami normálisat is halljak ne csak olyat, hogy fontos a gyógyulás, az egészség és a még nem tudom micsoda, amiről beszélnek. Pont Ők prédikálnak, amikor titokban a médiát elzárva ki tudja mit csinálnak? Elvégre híresek bármi történhet körülöttük.

Mikor már nem bírom tartani a testem felülök a széken és beadom a derekam. Odafigyelek az öt srácra. Végig mérhetném őket, de nem teszem. Most miért? Én és rajtam kívül mindenki tudja hogyan is néznek ki a híres- neves One Direction tagok. Fél füllel hallgatom őket, mialatt végig mérem a már oly’ sokszor végig mért társalgót. Barátságtalan, fehér falak néhol rajta egy- egy töréssel. A helység közepén néhány sor vas szék található, de semmi több. Ennyi az egész, nem túl bíztató és azt várják ilyen körülmények között megtudunk majd gyógyulni! De mindezek ellenére erősnek kell maradnunk, nekem ellenállni a különböző pácienseknek meg engedni. Mindannyian mások vagyunk, de szinte ugyanaz a célunk.

-          És te miért kerültél ide? - zökkent ki a gondolataimból egy mély hang, melyhez egy mosolygós arc társul. Zöld szemei csakúgy csillognak a gyér lámpafényben. Figyelmesen fürkészi arcom és testem egyéb tájait, oda is néz, ahova nem szabadna, de nincs kedvem vitázni. Nem szeretnék kényszer zubbonyban kikötni.

-        -  Csak a szokásos. Drogok, érfelvágás, depresszió. - sorolom fel a tüneteim és magam is rájövök: tényleg nagyon problémás eset vagyok. Ha a szüleim még élnének most nem itt ülnék hanem valószínűleg otthon a jó meleg kandalló előtt állnék és várnék, hogy anya elkészüljön az ínycsiklandozó vacsorával. Minden mennyivel könnyebb lenne!

 Még sosem mondtam ki hangosan az itt létem okát, mindössze fejben tartottam ha el kell hagynom az intézményt a távozási papíromra tudjak mit írni vagy tudjak mit diktálni attól függ mi az eljárás.

Megdöbbenve ugrok fel a székemről, mikor meghallom a legnagyszájúbb srác mondatát mi szerint egy játékra invitál minket. Azt szeretnék ha leásnánk a problémáink gyökerére és így mindenki előtt felvállalnánk mindent. Öntsük ki nekik a szívünket hát ha így majd jobban érezzük magunkat. Nem erőltetem meg azzal a testem, hogy visszaüljek az egyébként is kényelmetlen vas székre. A szemem könnybe lábad és már egy percig sem gondolom azt, hogy maradnom kellene. Elkezdek futni. Végig a lépcsőkön, a folyosókon, míg a „szobámba” érek, ami inkább tűnik kórteremnek. Ennek is ugyanolyan a fala, mint a társalgónak és minden olyan annyi különbséggel, hogy kényelmetlen fém székek helyett kényelmetlen fém ágyakba botlik az ember.

-          Bejöhetek? - valaki kopog az ajtón. Tudom ha nemet mondok vagy ellenkezek büntetésben lesz részem, valami olyanban, amit nem szeretnék. Letörlöm a könnyeim és visszafojtom a szipogást, majd ajtót is nyitok. Teljesen lesokkolva ér a One Direction egyik szívtiprójának a látványa és az, hogy ezúttal nem Mrs. Tatviler jön szekálni.

-       -   Te meg? - kérdezem nem a legkedvesebben két elrejtett szipogás között. – Figyelj nem kell játszanod az aggódó sztárocskát más is le tud rángatni.- hangszínem egész durva és magam is meglepődöm ezen. Amióta itt vagyok senkire sem mertem komolyabban ráförmedni és Őt még csak nem is ismerem.

-         - Nem akarlak levinni. - mondja, amitől tényleg teljes igazából megkönnyebbülök. Kifújom a levegőm és nyugodtan huppanok le a kemény és felettébb kényelmetlen ágyra. Megpaskolom magam mellett a lepedő féleséget ezzel jelezve ha szeretne üljön le. Elvégre is kinek van kedve állni egy elhagyatottnak tűnő valami közepén? Csodálkozom azon, hogy tényleg leül mellém, mert ilyenkor általában legalábbis a filmekben inkább a falnak dőlnek és lecsúsznak a padlóra. De hát ez a valóság..

Nem szeretnék semmiről sem beszélni, így hallgatásba merülök és Ő sem firtat, csak ott van mellettem, ami nagyon sokat jelent számomra. Nem is ismer és mégis ezt teszi értem, teljesen félre „ismertem” inkább félre gondoltam. Lehet nem minden sztár nagyképű és beképzelt. Talán Ők öten tényleg azon vannak, hogy segítsenek nekünk, ha ezt tudom nem rohanok fel a szobámba inkább végig hallgatom a kiselőadást és ha kérdeznek válaszolok, maximum hazudok, de ki mondta, hogy azt nem szabad?

Egy bíztató mosolyt küldök a srác felé és amennyire csak lehet a legkényelmesebben végig dőlök az ágyon. A legnagyobb meglepetésemre a göndör hajú fiú is így tesz. Egyáltalán nem szégyenlős, erre tíz perc alatt rájövök.

-          Miért jöttél utánam? - én töröm meg a csendet, pedig pár perccel ezelőtt még nem ez volt a tervem. Inkább álomba sírni magam vagy hallgatni, de a beszédet kizártam.

-         - Mert aggasztott, hogy pont Te borulsz ki. Utolsónak értél le és úgy, hogy egy öreg nő rángatott le. Ez vagányságra utal. Azt hittem be se fog állni a szád és amikor megláttalak könnyezni megijedtem. - mondja el teljesen őszintén a dolgokat, legalábbis őszintének tűnik. Mondókája eléggé meglep, ami a mai nap folyamán nem újdonság.

-        -  De nem is ismersz. - még mindig barátságtalan a hangnemem, de ennek ellenére egy halvány mosolyt el tudok „sütni”.

-        -  De megakarlak. - nézz mélyen a szemembe.

Olyat teszek, amire végképp nem számítottam volna. Feltérdepelek az ágyra és mélyen a srác smaragdzöld szemeibe nézek. A lehető legközelebb hajolok hozzá és ajkaim az övéire nyomom, de innentől lefagyok. Nem tudok mozdulni, képtelen vagyok megcsókolni. Úgy érzem ezzel egy teher nehezedik a vállamra, amit rögtön le is vesz róla, mert Ő teszi meg. Utat engedek nyelvének és hagyom, hogy felfedező útra induljon a számban. Nem tart sokáig, mert a szokásos indok miatt nekünk is el kell válnunk egymástól akármennyire is szeretnénk folytatni.

-        -  Kezdjük ott, hogy a nevem Bryanna. - mondom levegő után kapkodva és egy kaján mosolyt ejtek a fiú felé.

-         - Harry. - hangja az átlagosnál is rekedtesebb, szemei pillanatról- pillanatra egyre jobban csillognak. Ez a csillogás más, másmilyen mint amit a lámpa vagy a nap fénye idéz elő. Ez emberibb, természetesebb és a legfontosabb: valós. Mikor egy srác képes lenne ott helyben bármit megtenni a szeretett lányért. De miket is gondolok én? Alig egy fél órája találkoztunk először. Ez nem szerelem és nem is több annál. Még nem. Idővel talán, de ahhoz ki kell jutnom innen akármennyire is szeretnék itt maradni. Lehet Ő lesz az, aki miatt a jó útra térhetek? Miért vagyok ilyen hiszékeny? Nem hiszem, hogy lesz folytatása. Nem tenne jót a hírnevén ha egy rehabos lánnyal szűrné össze a levet.

Hirtelen ajtó csapódást hallunk és szétröppenünk egymástól. Én az ágy egyik végére, míg Ő a másikra. Óvatlan vagyok, így neki ütöm a hátam az ágy támlájának, amitől halkan ugyan, de felszisszenek. Harry ennek ellenére sem mozdul csak néz rám egyenesen a szemeimbe. Még csak annyira sem méltat, hogy megszólaljon, de szemében mégis csak aggodalmat látok.

Az ajtó felé fordulok, ahol nem meglepő módon Mrs. Tatviler- t pillantom meg. Lábával idegesen kopogtat a földön és a régi már majd hogy nem szétszakadt bőrkaróráját fürkészi szemeivel. Mintha csak azt számolná hány másodperce figyel minket, mi meg úgy kezeljük, ahogy az állatokat szokás: ha nem mozdulunk meg talán nem vesz észre. Csak ezzel van egy kis bökkenő: az idős nő még véletlenül sem állat sokszor akármennyire is annak viselkedik vagy úgy néz ki.

-        -  Mr. Styles, úgy volt feljön Bryanna McAdams – ért és már jön is le. Nem ebben állapodtunk meg. Ha tudom, hogy ez lesz inkább magam intézem el a dolgot és ha kell kényszer zubbonyt is alkalmazok. – a szokásos hangnemében beszél és ezáltal már meg sem ijedek tőle, de viszont a velem szemben ülő fiú összerezzen az inkább varjú krákogásra emlékeztető hangra., amitől egy apró mosolyra húzom a számat.

-        -  Le akartam vinni. – hangjából kihallatszik, hogy füllent és a mimikájából is. Ujjával felém mutat illetve az arca sem túl meggyőző. – De szerintem elég megalázó lett volna szegénynek ha sírógörccsel küszködve kellett volna mindenki előtt végig vonulnia míg leül.

-        -  Nem úgy néz ki, mint, aki pár perce még sírt. Inkább, mint aki derűsen töltötte magával az elmúlt fél órát ha nem többet. – durván lenyomja a kilincset és fejével a folyosó felé bök, ezzel jelezve ha kedves az életünk visszatérünk a többiekhez a zsúfolt, levegő nélküli társalgóba. Emellett a nő mellett néha komolyan kutyának érzem magam, de erősnek kell maradnom. Túl kell élnem minden nehézséget.

Egyikőnk sem tiltakozik, mert mind ketten tudjuk jobban járunk ha azt tesszük, amit mondd. Óvatosan állunk fel az ágyról még mindig szótlanul és még arra is ügyelünk, hogy az ágy se nyikorogjon. Majd elindulunk végig a folyosón szorosan egymás mellett.

-       -   Holnap este meglátogatlak. – hajol oda Harry a fülemhez, hogy Mrs. Tatviler még véletlenül se hallja meg.

-        -  De nehogy lebukj… az ablakon gyere éjfél után. – én még halkabban beszélek, mint a mellettem sétáló fiú. Arcomat szinte az övéhez nyomom, hogy meghallja a hangom. Göndör fürtjei gyengéden simogatják az arcom.

-        -  Megbeszéltük. – bólint egyet és felegyenesedik, majd távolabb lép tőlem a biztonság kedvéért, mielőtt a hátunknál sétáló nő kiszúr valamit. Ugyan még eltudtam volna viselni a közelségét, de így a helyes vagy inkább a biztonságos. Neki sem tenne jót ha kiderülne, hogy újra el fog jönni ebbe a rehabilitációs központba illetve nekem sem ha rájönnének, hogy titokban jön hozzám valaki.

Mindössze a cipőnk halk kopogását lehet hallani a folyosókon. Nem merünk és nem is akarunk nagy zajt csapni, nem születne belőle semmi jó ha most itt elkezdenénk ordibálni. Harry- t kirepítik, nekem meg kitudja milyen büntetéseket szabnának ki és már olyan régóta élek itt, hogy szinte bármit kinézek az itt dolgozókból és kizárólag rossz dolgokat.

Leérve a társalgóba az ott maradt négy srác egymás szavába vágva poénkodik, már egyikőjüknek sem az a célja, hogy az itt élőket felvilágosítsa a dolgokról. Inkább egy vidám délutánt szeretnének adni nekünk vagyis a többieknek, mert én szinte egy az egyben lemaradtam az egészről. Pedig jó lett volna egy kicsit nevetni is nem csak azon gondolkozni honnan szerzek drogot vagy miért pont velem történik mindez. Velem, aki világ életében nem tett semmi rosszat. Vagy ilyenkor már mindenki azt gondolja, amit én? Talán, mivel már észre sem vesszük a helyzet fontosságát. Nem jövünk rá mekkora probléma is az, amit tettünk, az, ami miatt ide kerültünk. Nekem sem kellene beismernem magamnak, hogy igen is rossz, amit tettem, de mégis tisztában vagyok a dolgokkal. Csak próbálom eltitkolni az emberek elől több és inkább kevesebb sikerrel, de nem is a kívülállók véleménye izgat, a saját magamé viszont annál inkább. Hogyan akarok jó ember lenni ha tudom magamról, hogy rossz amit teszek?

Nem tart sokáig a jó kedv az intézmény falai között, mert a fiúknak egy kis idő után mennie „kell”. Kell vagy már csak nem bírják az itteni őrületet? Valamiért a másodikra tippelek. Akármennyire is öntötték a poénokat- amiknek a felét sem hallottam- és bármi is történt fent a szobába köztem és Harry között nem ez a legbarátságosabb hely, ahol valaha jártak. Az Ők helyükben be sem tettem volna ide a lábam. Jótékonyság ide vagy oda, de nem éri meg. Fogadni mernék ha pár napra jöttek volna ide akkor nem biztos, hogy megússzák depresszió nélkül, talán nem szabadulnának innen egy hamar. A páciensek közt tengethetnék a híres kis életüket.

Másnap…

-         - McAdams, Wate! Ébredjenek! – ront be az Elizabeth Wate nevezetű lánnyal a közös szobánkba Mrs. Tatviler hajnali négy órakor. Ennek a nőnek feltett célja megkeseríteni az életem itt töltött időszakát. – Öltözzenek felfelé! Ma csoport foglalkozásokat tartunk és nem szeretnék ha újból maguk lennének az utolsók, akik odaérnek, szóval ki az ágyból! Ne kelljen kétszer mondanom. – ezzel a legnagyobb megkönnyebbülésemre elhagyja a szobát és az én magába zárkózó, senkivel még egy szót nem váltó szobatársammal maradok.

Felkapok magamra valami göncöt, ami egy fehér trikóból és egy szürke melegítőből áll, és sietve indulok a csoport foglalkozások helyszínére a társalgóba. A társalgó az a hely az egész rehabilitációs központban, ahol az élet folyik. Mindenki idejár beszélgetni, tevékenykedni vagy csak „tanulni”. Az épület ezen szárnyában élők még kiskorúak velem egyetemben, így a kínzást és a nevelők jó útra térítési próbálkozásait csak simán tanulásnak hívjuk, hogy könnyebb legyen túl élni az itt töltött időt.

Egész nap a társalgóban ülünk és megpróbáljuk a problémáink gyökerét a felszínre ásni, de mint ez lenni szokott természetesen senki sem szól egy árva, eltévedt szót sem csak ülünk és bámulunk ki a fejünkből, mintha tényleg hülyék lennénk pedig nem vagyunk azok csak nem szeretnénk ha a felszínre törne a mi kis titkunk, titkaink. Ez a legjobb védekezés mód, a hülyéktől nem várnak el semmit sem az ég egy adta világon.

Este nyolckor idegesen baktatok fel a szobámba és várom a pillanatot, hogy újra itt legyen velem. Már csak négy óra, de ez is egy örökké valóságnak tűnik számomra. Tudom elhamarkodott azt mondanom, hogy beleszerettem, mert nem történt semmi nagyobb dolog kettőnk között. Tudom nem vagyok normális emiatt, de mégis minden vágyam, hogy újra vele legyek.

Három negyed tizenkettő. Az ablakom mellett állok és számolom a perceket éjfélig. Ugyan aggódom is, mert fent áll annak a lehetősége, hogy nem jön el és teljesen elfelejt. Hirtelen egy fekete kapucnis alakot látok az intézmény kerítésén. Óvatosan mászik fel rá, majd le. Igen, Ő az. Úgy szedi a lábait, mintha csak attól félne, hogy ha nagyon lassú akkor megölik. Fürgén szalad az ablakom alá, majd néz fel hát ha meglát és hiába állok az üveg előtt nem vesz észre. Óvatosan nyitom ki a régi, rozsdásnak is mondható ablakot, hogy még véletlenül se nyikorogjon. Kinézek rajta és intek a srácnak, aki hátrál pár lépést és feldob nekem egy kötelet, amit ügyesen el is kapok. Szorosan hozzákötöm az ablakhoz és lelógatom a fiúnak hadd tudjon felmászni rajta.

-         - Mit szeretnél csinálni? – kérdezi mosollyal az arcán, mikor beugrik az ablakon. Hangja kissé hangosabb a kelleténél, így szája elé rakom a kezem, ezzel betapasztva azt.

-         - Shh…

-        -  Basszus… - hirtelen oldalra néz és meglátja az én szótlan Elizabeth nevű szobatársam, aki minket néz. Apró mosolyra húzom a szám és elnevetem magam.

-          -Miatta ne aggódj, még velem se váltott egy szót sem, pedig már elég régen szívunk egy levegőt. – nyugtatom le a srácot szinte már suttogva és odahajolok egy csókért, amit természetesen meg is kapok.

Az kényelmetlen ágyamhoz húzom Harryt és intek Beth- nek, hogy ideje lenne már aludnia vagy csak már elfoglaltságot találnia és nem minket nézni. Fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy tennem, mert mintha ezer meg ezer kést döfnének a szívembe, fájdalommal tölt el az, hogy nem tudok vele semmit sem megosztani, amit illő lenne tudnia rólam. Most mondjak el neki az egész életem? Tálaljam ki minden kis sötét titkom, hogy miért vagyok itt? Miért tettem vagy éppenséggel még teszem azt, amit? Betegesen hangzana minden, de mégis illene tudnia ha már eddig eljött miattam. Kezdjek bele? Mert ő egy árva szót sem szól mindössze élénk zöld szemeivel kémlel mindenhol. Ott is, ahová nem süt a nap. Mosolyogva rázom meg a fejem, mikor tudatosul bennem Harry milyen testrészeimet kémleli.

-         - Ha nem hagyod abba mehetsz haza. – mondom erényesen és a velem szemben ülő fiú erre hatalmasat nyel és inkább égszínkék szemeim kezdi el méricskélni.

-        -  Tudom, hogy tegnap nem jól fogadtad ezt a kérdést vagyis nem teljesen ezt, de az most nem számít. Miért kerültél ide? Mik voltak az előzményei a depressziódnak, hogy elkezdtél drogozni, az ér vágásnak? Szeretném ha legalább nekem elmondanád. – elfordítom a fejem, de Ő felemeli az állam, így újból egymással szembe kerülünk.

-         - Jó, legyen, de tudd meg ezzel rendesen megalapoztad a ma esti hangulatom. – hangom kissé mogorva, de szerintem érthető. – A szüleim körülbelül egy éve meghaltak akkor kezdődött minden. Nem bírtam, hogy velük történik mindez és én árva maradok, így először késhez nyúltam, amivel párszor ugyanazon a helyen elkezdtem vagdosni magam. Sok vért vesztettem, ami miatt kórházba kerültem. Ott kiderült, hogy szépen el is fertőztem azt, így vér átömlesztésen estem át, amjd mikor felgyógyultam az orvosok nem engedtek haza, mivel még csak 16 éves voltam és a nagyszüleim már egyik sem élt nevelő otthonban kötöttem ki, ahol a velem egy idős gyerekekhez csatlakoztam és elkezdtem drogozni. A depresszióm már a baleset közepette kiderült. Nagy vonalakban ennyi. Kérlek Harry ne kelljen jobban részleteznem. – érzem, ahogyan egy könnycsepp hagyja el látó szervemet.

-        -  Nyugodj meg. A múlt már elmúlt.. – húz oda magához és szorosan átölel, így én is utat engedek könnyeimnek. Hangosan sírok, nem rejtegetek előtte semmit, mert ha tényleg meg szeretne ismerni akkor el kell fogadnia minden hibámmal, problémámmal együtt és a múltamat sem hagyhatjuk ki e felsorolt dolgok közül.

Végigdőlök az ágyon és Harry is ezt teszi, de egy percre sem enged el. Még mindig szorosan ölel és énekel. Egy számomra ismeretlen dalt dúdol magában vagy nekem vagy valakinek nem tudom, de elnyerte tetszésem a srác rekedtes hangja és a dalszövege is. Egyszerűen tökéletes ez az összkép, hozzá tudnék szokni.

-        -  Mi ez a dal? – kérdezem a szám végén, mert nem bírom ki, hogy ne tudjam meg.

-        -  One Direction: Little Things. – mondja mosollyal az arcán és én csak megforgatom a szemem. – Gyönyörű szám, nemde?

-       -   Egoista..

Hangosan nevetésben tör ki, ami miatt ismételten be kell fognom a száját nehogy véletlenül valaki ránk törjön és bajba kerüljek illetve ne lássam többé Harryt. Ám ezúttal más féle fajta módszert használok. Ajkaim az övéire tapasztom és az jön, aminek ilyenkor jönnie kell.

Hajnali kettő. Már órák óta egy szót sem szólunk, mindössze egymás szemeit fürkésszük vagy éppen azt a testrészét, ahol megakad a szemünk mindenféle hátsó szándék nélkül. Harry hirtelen áll fel az ágyról, megigazgatja ruháit és kinyújtózkodik, amivel enyhíti a fájdalmát, melyet rendkívül kényelmetlen ágyam okozott a számára.

-       -   Mennem kellene. – mondja hirtelen, mire ugyanúgy teszek, mint Ő.

-       -   Legközelebb mikor tudsz jönni? – kérdezem reménnyel a hangomban. Alig fogom nélküle kibírni az időt pedig még nem is ment el illetve nem is tudom, hogy mikor jön. Kész káosz az egész.

-      -    1 hónap múlva. teljesen be vagyok táblázva: koncertek, interjúk, sajtó tájékoztatók és tudom is én még mik, de hamarabb nem fog menni. – hangjából kihallatszik a csalódottság.

-      -    Akkor mához egy hónapra ugyanekkor. – állapítom meg a tényt és Ő óvatosan bólint. Hogy fogok én kibírni egy teljes hónapot nélküle?

Erősen húz magához és hevesen csókol meg, mintha ez lenne az utolsó, de tudom nem ez az, mert még találkozunk és erős leszek. Erősebb, mint valaha az elkövetkezendő négy hétben. Most elkezdhetném számolgatni a hátralévő napokat, órákat, perceket illetve másodperceket, de nem teszem, mert úgy még nehezebb lenne minden. Így is alig fogom kibírni a külön töltött időt nehogy már csak ezen kattogjon az agyam! Pedig úgyis csak ez lesz végig….

2 hét múlva…

Hogy miért mindig én vagyok az, akit ki fog magának a vén Mrs. Tatviler? Nem tudom, hogy, de rájött az én kis titkomra. Miután Harry elment reggel különösen korán keltett és elbeszélgetett velem a rehabilitációs központ házirendjének egy bizonyos és állítása szerint legfontosabb pontjáról, mely szerint nem jöhetnek látogatók a betegekhez a nevelők beleegyezése nélkül főleg nem az éjszaka közepén titokban, amikor aludnom kellene. Ha pedig mégis jönnek vendégek azok nappal jöjjenek és ne a páciens szobájában kössenek ki hanem a társalgóban, hogy szem előtt legyenek. Persze én, mint mindig most is mindent letagadtam, így nem tudta rám bizonyítani az igazgató előtt, Elizabeth meg persze nem beszélt. Tud ő egyáltalán beszélni? Sokszor megkérdőjelezem ezt a tehetségét.

Jelen pillanatban este hét óra van, ami azt jelenti már mindenkinek be kellett fejeznie a vacsorát és szabad foglalkozás van, ami mindössze annyiból áll, hogy az összes páciens a társalgóba tódul és tévét nézzünk. Mindenféle híreket a gazdasági helyzetünkről, a tőzsdéről, sztárokról, gasztronómiáról és minden egyéb olyan dologról, ami senkit sem érdekel, de valahogyan el szeretnénk foglalni magunkat.

Ezúttal is a leghátsó szék sorba ülök egy Nathaniel nevű srác mellé, aki állítása szerint már akkor is itt volt, amikor ez az intézmény még meg sem épült. Igen, ilyenek a skizofrének, de ezt a fiút rendszerint bírom. Jókat nevetek a hülyeségein, de ezúttal még sem rajta akad meg a szemem, hanem a televízión, ahol is Harryt pillantom meg és az Ő – a riporter állítása szerint- újdonsült barátnőjét. Elmosolyodom a kijelentésen, mert biztosra veszem csak egy hülye pletyka, de ez a tévhit pár másodpercen belül el is száll egy kép láttán. Ugyanúgy csókolja, ahogyan engem is csókolt körülbelül két héttel ezelőtt. Szemembe könnyek gyűlnek és berohanok a szobámba.

Nem tudom mit tegyek. Kétségbeesetten nézek körbe, mire megakad a szemem az ágyam alatt egy ponton. A kötélen, amin Harry mászott fel a szobámba. Ugyanúgy kirögzítem e tárgyat, mint aznap éjjel csak ezúttal nem dobom ki a végét az udvarra hanem a nyakamhoz kötöm. Szememben könnyek gyűlnek ismételten, mert egy részem visszatart attól, hogy kiugorjak az ablakon, de egy másik részem azt szeretné ha megtenném, mert már rég a szüleimmel a helyem. Tudom, erősnek kellene maradnom és kibírnom mindent, de ez a szupersztár volt az utolsó csepp a pohárban. Egyáltalán nem vagyok elővigyázatos, mikor felmászok az ablakpárkányra. Utoljára nézek vissza a rumlis, jelentéktelen szobácskába. Könnyes szememtől alig látok valamit mindössze egyetlen egy dolgot tudok: ugranom kell. Meg is teszem, amire vágyok. Átadom magam a halálnak. Sose gondoltam volna azt, hogy majd egyszer így végzem, de így tudom jól cselekedek. Már anyáék halálakor ennek kellett volna az első dolognak lennie, ami eszembe jutott. Szédülök a levegő hiánytól ha vissza akarnék menni már nem tudnék, de egyáltalán nem akarok. Boldog vagyok, hogy minden teher megszűnik. Utoljára fújom ki a levegőt és szemem lecsukódik, mély hipnózisba vagy álomba zuhanok ki hogyan nevezi. Innen már nincs kiút. Erősnek kellett volna maradnom, de nem tudtam. A végzetem a halál…

kapitel 8 ~ biztonságiak!

Bo szemszög

Azt sem tudom mennyi ideig ültem a repülőgépen, de az út végére már Niall is bealudt szóval az olyan utolsó egy órában csak ültem és bámultam ki a fejemből. Még ez lett volna a legkevesebb gond, de olyannyira elültem a fenekem, hogy egész nap furcsán sétáltam, egyszerűen nem tudtam egyenesen menni. Más is így van ezzel vagy csak én vagyok allergiás a repülő utakra? Jó tulajdonság, mi? Eddig akárhányszor ültem gépen vagy rosszul lettem vagy nem bírtam kinézni az ablakon, így végig rettegtem az utazást. Most meg ez, csoda, hogy túl éltem a napot mindenféle egyéb sérülés nélkül. Még a végén haza sem tudtam volna jönni.
- Bo, Chrissy, Harry mi a tervetek mára? - kérdezte Louis a reptéren. Arcáról aggodalom tükröződött. Vagy tervez valamit vagy csak a repülő út hatása alatt volt akárcsak én. Válaszolni akartam neki, de még azt sem tudtam mi a fenének jöttem Los Angeles- be, nem még a programjaim!
- Strand, fürdés a tengerben, úszás a vízben, Zayn- t vízbe juttatni és strandolni. Vagy azt mondtam már? Tényleg csak strandolni szeretnék egész nap. Egy egész part szakaszt lefoglaltak nekünk, hogy pihenhessünk a mai nap.- gondolkozott el Harry a napi beosztásán, ami őszinte mosolyra késztetett. Csak a tenger miatt voltunk az angyalok városában. - Mit szeretnél Tomlinson mit tegyünk?
- Az a helyzet, hogy este Leah- nak koncertje lesz itt L. A.- ben és el szeretnék menni, de ciki lenne a múltkori után egyedül. Haver, te tudod, hogy lekoptatott. Azt mondta Ő nem Eleanor pótlék pedig nem is arra kell.- hadarta el egy szuszra az újonnan szingli srác a történteket pedig nem is kérdeztük. Egyből rájöttem a megfejtésre: a mi Tommonk újból szerelmes és valószínűleg egy gyönyörű énekesnőbe. Nem mondtunk semmit a rövidke monológjára mindössze mosolyogva belementünk a tervébe. Így alakult, hogy este valami Leah koncertre mentünk négyesben: én, Harry, Louis és Chrissy. Ha tehettem volna a Göndörkével töltöm az egész napot kettesben és nem törődöm senkivel, de sajnos ez nem nagyon jött be, mivel a többiek is Los Angeles- ben tartózkodtak. Talán ez még a kisebb gond lett volna, de nem állt szándékomban elhanyagolni az újonnan ritkán látott öcsém. Jelenleg Byron az első számomra és ezen senki sem változtathat.
Tényleg egész idő alatt a strandon ültünk! A nap nagy részében szegény Zaynt próbáltuk becsalogatni a vízbe több- kevesebb sikerrel és ebből is inkább az utóbbi. Csak azt nem értem miért fél annyira. Viszont egy idő után meguntuk a banda rossz fiúját kergetni, így a fiúk seperc alatt találtak jobb szórakozást: Bo- t és Chrissy- t belevágni a vízbe. Ez eddig még oké, de hogy versenyszerűen csinálták! Az nyer, akinek az áldozata több vízet szorít ki azaz nagyobbat csobban. Ezt a versenyt Louis nyerte meg, aki egyfolytában Christinát dobálta. Igen, Harry engem megvédett. Nem engedte, hogy mások ártsanak nekem. Mindössze önmagának és Byronnak adott engedélyt, de Ők aztán nem kíméltek! Még mindig salyog az egész testem a csobbanásoktól. De akkor mit érezhet Chrissy, aki célpont volt a többi fiú számára? Éppen, hogy kijött a vízből már ment is vissza. Nagyon élvezte a dolgot mondhatom. Szegény. Egyszer még Zayn is bemerészkedett a tengerbe, hogy ''kipróbálja'' a szőkeséget. Fárasztó nap volt az is száz.
Louis miatt átrakadtuk a repülő jegyeket másnap reggelre, amit egyáltalán nem bántam: minél később kell gépre ülnöm annál jobb. Meg aztán talán még a fájdalmaim is elmúlnak reggelre. Habár ezt erősen kétlem.
Este hat felé Louis annyira be volt pörögve, mint még soha! Pedig ő aztán hiperaktív ember. Úgy ugrándozott jobbra- balra, hogy külső szemlélőként is beleszédültem. Részben izgult a Leah- val való találkozástól, de a dominásabb része inkább boldog volt. Még nem ismertem azt a lányt viszont Tommo viselkedéséből kiindulva különleges lehet.
- Brit a csaj? - kérdeztem Harry- től, miután felöltöztem a koncertre.
- Igen. A múltkor Nick Grimshaw- val forgattunk egy rapp videót és akkor ismertük meg. Szerintem semmi extra nincs benne, csak nagyon kedves és Louis- nak ez tetszett. Randiztak is egyszer, de Leah úgy gondolja, hogy Ő csak Eleanor pótlék, pedig nem az. A mi cicafiúnk teljesen belezúgott és azóta csak róla beszél. Vagyis többnyire sóvárog utána eredménytelenül.- magyarázta el nekem Hazza az egész sztorit a saját lassú stílusában. Hangja a szokásosnál is mélyebbnek festett, ami feletébb vonzóvá tette számomra.
- Ma este csak helyre jönnek a dolgaik. Szurkolok Louis- nak, azt szeretném ha boldog lenne.- mondtam teljesen őszintén és megbánóan. Beletudtam élni magam Lou helyzetébe elvégre én is belezúgtam valakibe annyi különbséggel, hogy a mi helyzetünk sokkal másabb.
- Most komolyan róluk akarsz beszélni? Pár perc és körülöttük forog majd az egész világ.- amint kiejtette a száján ezeket a szavakat ledöntött a Byronnal közös hotel szobánk franciaágyára és a nyakam kezdte el csókolgatni, miközben egyik kezével a felsőm alá nyúlt és az oldalam simogatta. Jó érzés fogott el, de mégis féltem. Mi van ha le akar fektetni és már keresi is a következő prédát, mint eddig mindig? Óvatosan eltoltam magamtól és egyenesen a szemébe néztem. Meg sem kellett szólalnom tudta mit szeretnék. - Igazad van. Induljunk, mielőtt Louis hiszti rohamot kap, mert elkésünk.- ezzel felhúzott az ágyról és levezetett a hotel halljába, ahol már Louis és Chrissy vártak minket.
- Tudjátok ti mennyi az idő?- mutatott idegesen Tommo a karórájára és szinte még le sem értünk, de már rohant ki a szállodából karöltve a szőke szépséggel, aki már majdnem segítségért ordítozott. Rémisztő, amit ez a fiú leművelt. Olyan gyorsan ment és ezáltal mi is, hogy seperc alatt odaértünk a koncertre. Egy gyönyörű, szőke hajú és feletébb csinos lány állt a színpadon. Rögtön előre furakodtunk, de csak annyira, hogy Leah észre ne vegye a srácokat. - Elkéstünk. - ült le Louis lemondóan a földre.
- Te hiperpigmentált, retardált állat! Hogy a fenébe tudsz elkésni egy koncertről? - kérdezte megvetően Chrissy a saját stílusában. A szavak felét, amiket használt nem is ismertem pedig már egy jó ideje lógok ezzel a lánnyal. Lou felállt, majd leporolta a nadrágját és onnantól kezdve végig énekelte az általam még ismeretlen számokat, de mind egytől- egyig tetszett.
- Menjünk kérjünk autógrammot! - ordított fel Louis az utolsó dal végeztével és meg sem várva a válaszunkat húzott maga után. Pontosabban engem és Christinát karon ragadott, míg Harry nevetve követett minket. Kínzás ezzel a sráccal! Akkor milyen lehet ha még ennél is jobban izgul? A sorban a Doncasteri fiú előre furakodott és egyből mi lettünk az elsők. A szőke hajú lány csak ült ott helyben és fel sem nézett, mindössze az autógrammokat gyártotta.
- Szia Leah, odaírnád, hogy Louis Tomlinsonnak? - kérdezte a hős szerelmes félénken és meg is volt rá az oka. A lány a név hallatán felpillantott és végig mérte a kis társaságunkat és meg kell mondani nem túl kedvesen. Harry körülbelül másfél órával ezelőtt mintha azt említette volna, hogy kedves. Biztosan összekeverte valakivel vagy csak Louis közelsége váltotta ezt ki belőle.
- Te meg mit keresel itt? - Leah hangneme durvább volt, mint a nézése. Nem kis teljesítmény öt perc alatt.
- Téged, meg kell beszélnünk! Azóta csak te jársz a fejemben. - Tommo hangja tele volt megbánással. Kíváncsi lennék én arra mi történt azon az omniózus első randin, mert hogy nem csak annyi, mint amennyit az érintett srác megoszt velünk. Még Haznak sem mondta el a teljes igazságot pedig legjobb barátok!
- Biztonságiak! - kiáltott fel Leah és két kigyúrt fickó megragadta Louis- t és el is vitte tőlünk. Azon nyomban aggódva utána szaladtunk.
- Még ma megszerzem. - jelentette ki Tommo és el is rohant. Kikerekedett szemmel bámultan a srác után. Neki nem volt ennyi elég? Azt akarja, hogy megint meghurcolják? Ennek teljes mértékben elment az esze! Vagyis csak szerelmes.
- Akkarjuk mi azt látni? - nézett Harry rám és Chrissy- re. Én lemondóan bólintottam, semmi kedvem sincs börtönbe kerülni zaklatásért. Ebből a lányból két perc elteltével bármit kinéznék.
- Én igen. - mondta Chrissy ezzel el is tűnt. Egyenesen az elmebeteg srác után rohant erősítésként. Én biztos nem fogom kifizetni utánuk az óvadékot, esetleg a fiúk, de kinézem belőlük, hogy szívatásként csak a leányzót váltják ki. Az mekkora poén lenne! Talán még én is benne lennék, de mint mondtam csak és kizárólag talán.
Harry- vel kettesben sétáltunk vissza a hotelbe. A szobánk ajtaja előtt maga felé fordított és ajkait az enyémekre tapasztotta. Újra megcsókolt, de most sokkal gyengédebben, mint pár nappal ezelőtt és jobban is élveztem. Nyelve óvatosabban fedezte fel a szám összes zegét- zúgát. Amennyire tökéletes volt olyannyira rövid.

Sziasztok drágák!
Egy kis késéssel, de itt vagyok. Ez a rész főleg Louis központú lett, de a következő csupa Harry és Bo. De jövőhéten a fényképalbumos bejegyzés következik, amit megszavaztatok:)
Köszönöm a 25 rendszerest a pipákat és komikat. Imádlak titeket!♥

Love: Destiny.

kapitel 7 ~ Sajnálom...

Bo szemszög

Hajnali négy órakor keltem. Még sosem voltam fenn ilyen korán és remélem többször nem is lesz rá példa. Az az egészben a legnagyobb problémám, hogy én mit sem tudtam erről. Bármi van nekem elfelejtenek szólni. Ilyen volt például a ruha próba vagy hogy repülünk Los Angelesbe. De mivel az utóbbi helyre csak egy napra mentünk jó korán kellett kelnünk. Fogalmam sincs hány órás a repülő út Londontól az angyalok városáig, de nem is nagyon izgat nekem annyi a lényeg, hogy épségben megérkezzünk anélkül, hogy hirtelen a Lost című sorozat főszereplőinek éreznénk magunkat. Ha lezuhannánk a repülővel vajon kit ennénk meg a leghamarabb? Na jó ennél hülyébb kérdés még sosem fogalmazódott meg a fejemben. A válasz is túlságosan egyszerű: Niall mindannyionkat felfalna. A küzdelemmel sem érnénk túl sokat. Ezeken töprengve indultam le a lépcsőn még a pizsamámban. Leültem a konyha pulthoz, miután készítettem magamnak pirítós kenyeret reggeli gyanánt. Lassabban ettem, mint valaha. Talán hajnal négykor nem is kellett volna ennem. Elég lett volna a repülőn bekapni valamit, de most már nem számít.

- Nem láttad azt a felsőm, amin az az izé minta van valamilyen felirattal és a hátán meg az a másik izé?- rohant le Harry a lépcsőn fél pucéran. Már teljes két napja, hogy megcsókolt, de azóta nem történt semmi. Ő nem hozta fel így én sem. Lehet nem is akarta megtenni vagy csak elragadta a hév, ami a történtek után rögtön el is múlt. De akkor mi volt az a burkolt szerelmi vallomás pár hete, mielőtt Justinnal megtörtént az az omniózus csók?

- A szennyesben van.- válaszoltam a kérdésére. Fogalmam sincs honnan tudtam melyik pólójára gondolt, de ahogy egyre jobban kezdem megismerni őket a legképtelenebb dolgokra is rájövök seperc alatt. Ez kezd rémisztővé válni, de legalább Chrissy is ugyanebben a helyzetben van. Komolyan már azt hiszem, hogy pár nap és férfivá mutálódunk mind a ketten.

- Köszi, arany vagy. - szaladt oda hozzám a Göndör Ördög ezzel puszit nyomva az arcomra és már rohant is fel az emeletre a pólójáért. Mondjuk engem az sem zavart volna ha fél pucér marad egész nap. Bárki mond bármit szerintem nagyon jó teste van és még a tetkóit is imádom! Nélkülük nem is Ő lenne.

Mosolyogva ültem a piritósom felett és magamban dúdolgattam. Tudom egyáltalán nincs jó hangom, de ennek ellenére mindig élvezem az 'előadásom'. Beleharaptam a reggelimbe és újabb hangokat hallottam a lépcső felől, de ezúttal sajnos nem Harry jött, hanem Liam. Éppen hogy ránéztem egy pillanatra már fordultam is el. Mindenféle szemkontaktust kerültem vele. Ráadásul azt sem szeretném ha egykori legjobb barátom hegyi beszédet tartana nekem arról 'Mennyire de rossz, hogy haragszom rá.' Leült velem szemben és szólásra nyitotta a száját. Ezen a ponton már a félig megrágott piritós sem érdekelt a tányéromon. Felálltam és indultam fel a szobámba felöltözni illetve bepakolni pár cuccot amire szükségem lehet: headset, bikini, váltó ruha, napszemüveg, törölköző és mobiltelefon. Hirtelen más nem jutott eszembe mit kellene beraknom, de ha valamit elfelejtek sincs nagy gond elvégre Chrissy sose felejt el semmit. Még utoljára megigazítottam a hajam és szaladtam is le a többiekhez, akik már teljes harci szerelésben vártak rám.

- Mindig te vagy az utolsó. - jegyezte meg Zayn egy hatalmas ásítás közepette. A hangszíne gúnyos volt, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Elég fárasztó lehet állandóan rám várakozni. 

- Pont te mondod? Nem mi szoktunk órákig a tükör előtt állni, hogy belőjük a hajunkat. - állt rögtön a védelmemre Harry. Átkarolta a derekam és a kocsihoz vezetett. Persze az ajtót már nem nyitotta ki előttem. Talán majd legközelebb ha eszébe jut. De az is lehet, hogy nem akarja el sietni a dolgokat. Az magyarázat lenne az elmúlt két napi hallgatásáról vagy csak megfutamodott. Már magam sem tudom mit higyjek.

- Harry beszélnünk kell! - fordultam a srác felé immáron a kocsi hátsó ülésén ülve. Szívem hevesebben vert, mint valaha. Ennek az volt az oka, hogy szemtől szemben ültem vele és éppen kioktatni készültem arról mennyire szarul esett, hogy ott hagyott és még egy aprócska szót sem szánt rám. Ez akár már a bunkó kategóriába is sorolható.

- Sajnálom. Sajnálom, hogy szinte nem is szóltam hozzád. Sajnálom, hogy kétségek közt vergődtél, mert nem tudtad mit is szeretnék pontosan. De azt sajnálom a legjobban, hogy nem vagyok elég bátor a közeledben és így mindig megfutamodom a jó pillanatokban. - hadarta el egy szuszra, amitől el kellett volna képednem, de mégsem ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Nevettem. Olyan jó ízűen, mint még soha. Harry arca mellettem hirtelenjében eltorzult, nem tudta mire ez a jó kedv.

- Meddig tartott betanulni ezt a szöveget? - kérdeztem egy széles mosoly kíséretében.

- Lerántottad rólam a leplet. - nevette el magát és egy mosoly kíséretében folytatta. - Igazából csak a tegnap éjszakám ment rá, ami még mindig tart. - csak megráztam a fejem és kényelmesen hátradőltem az ülésen, miután bekötöttem magam. Elvégre is fő a biztonság.

A reptérig vezető út unalmasan telt. Zayn bealudt Niall válán, akiről Louis több száz képet készített és posztolta twitterre. Liam a sofőrrel konzultált az útról, aki egyben az egyik biztonsági őrük is. Christina Harry - vel beszélgetett, míg én Byronnal veszekedtem azon, hogy szerintem egy tizenöt éves srác telefonjának a memóriáját nem éppen pornó filmekkel kellene megtölteni. Az út végén a Göndörke természetesen az öcsémnek adott igazat. Szerinte ebből csak tanulhat. Ekkor felment a pumpa az agyamban és jól leordítottam mindkét srác fejét, amivel csak azt értem el, hogy szépen kiröhögtek. Ilyen az én szerencsém. Nem hiszem, hogy olyan vicces lett volna a kidülledő eret nézni a homlokomon. Habár ha jobban belegondolok rossz sem lehetett az ők szemszögükből. Valószínűleg én is nevettem volna Harry - t vagy akár Byront így látva. Így hamar elment az idő a Heathrow- ig. A reptéren én, az öcsém és Chrissy előre mentünk, míg a fiuk leálltak a rajongókkal fényképeszkedni illetve osztani pár autógrammot. Mi már rég a repülőben ültünk, mikor a srácok végre beestek rá felszállás előtt kerek egy perccel, pedig olyankor már rég bent kellett volna ülniük. Néha azért ők is kihasználják azt, hogy híresek. Habár melyik normális ember ne tenné?

- Gondolom ezt a helyet nekem tartottad fent. - huppant le mellém Liam egy mosollyal megspékelve. Szemeimet megforgattam, de ezúttal egyáltalán nem barátságosan.

- A gondolattól is irtózom, hogy ideülj. Vagy te mész el vagy én választhatsz van öt másodperced. - mondtam és elkezdtem számolni. Egykori legjobb barátom felállt és elindult a gép hátsó felébe egyenesen Louis mellé. Mindketten jól jártunk ő végig nevetheti az egész utat és én eltölthetek néhány Liam mentes órát a gondolataimra hagyatkozva. Legalábbis ezt hittem, de Niall volt olyan aranyos, hogy beüljön mellém és így ne unatkozzak. Az utat az angyalok városáig végig nevettem. Talán még jobban jártam a Szöszivel. Mindennel feltud vidítani pedig még csak nem is volt rossz kedvem, de persze ő ezt nem hitte el. Bizonygathattam neki, hogy mindössze fáradt vagyok. Mintha a falnak beszéltem volna. Legalább tényleg nem unatkoztam.

Sziasztook!
Mikor felnéztem egyszerűen elképedtem 21 rendszeres olvasó.. ahhw köszönöm szépen. Nagyon jól esik, hogy ennyien olvassák a történetem:)
Ami ebben a fejezetben elkezdődik az az egy nap 2- 3 fejezetben lesz leírva, szóval esemény dús napnak néznek elébe a főhőseink.

Destiny.

kapitel 6 ~ Byron?

Bo szemszög

Idegörlően telt az a húsz perc míg az Oxford Streetről a koncert helyszínére érkeztünk. Úgy éreztem ha nem tudom meg azon nyomban mi törtent megőrülök. Mi van ha Harryvel történt valami? Vagy bármelyik sráccal? Éreztem ahogy az ér elkezd dobogni a fülembe és egy kis idő múlva már hallottam is. A szívem pillanatról- pillanatra hevesebben vert. Aggódva figyeltem az utcán elhaladó embereket. Mindenki arcára más érzelmek ültek ki, egyszerűen öröm volt őket nézni, de ettől függetlenül nekem nem lett jobb kedvem és ahogy láttam a mellettem ülő Chrissy- nek sem. Legalább annyira aggódott akárcsak én. A taxi sofőr aggódva méregetett minket, de nem merte megkérdezni mi lelt minket és talán jobban is tette. Valószínűleg bunkó választ kapott volna tőlem, amit egyáltalán nem érdemelne meg. Chrissy reakciójába meg inkább bele sem mertem gondolni. Hosszú volt az a húsz perc míg a koncert helyszínére értünk, túlságosan is. Majd' kiestem a taxiból és fizetni is elfelejtettem így vissza kellett mennem, de ez volt a legkevesebb. Miután ezzel is végeztem szó szerint neki estem az egyik a folyosón mászkáló srácba.
- Byron?- néztem csodálkozva az öcsémre, aki egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy lát. Miért nem szólt, hogy jön? Elintézhettem volna a szállást, jöhetett volna hozzánk vagyis a srácokhoz úgyis belemennének, főleg Liam. Ők mindig jóban voltak. Szemeim becsuktam és megráztam a fejem, így megbizonyosodva arról nem halucinálok. A hajam a légnyomás szerteszét fújta ezzel teljesen összekócolva azt.
- Föld hívja Deborah- t!- az öcsém a kezét kezdte el lengetni előttem ezzel visszazökkentve a valóságba, amiben már 2013- at írunk! Elmosolyodtam és az ölelésemmel majd hogy nem megfojtottam egyetlen testvérem, aki szinte már fulladozást színlelt és saját bevallása szerint látta lepörögni előtte az egész életét. Hogy bír túlozni!
- Látom egymásra találtatok.- jelent meg hirtelen a semmiből Niall kezében egy pohár shake- kel, amit előszeretettel szürcsölgetett. Újra eszembe jutott az sms és az arcom ismételten ijedt lett. Elengedtem Byron- t és az férfi ír kiadású Dr. Szöszihez léptem. Kérdő tekintettel néztem rá, hogy árulja már el mi a fene történt, de csak annyit értem el vele, hogy húzott egyet a shake- ből. Jól vállon ütöttem, mire megszólalt. - Amúgy azt akartam, hogy megjött az öcséd.
- Niall James Horan! Tudod hogy megijesztettél azzal az átkozott sms- sel? Már kezdtem azt hinni, hogy valaki a halálán van!- kezdtem el olyannyira ordítani, hogy tőlem zengett az egész hely. Louis, Liam, Zayn, Harry, Josh és Lou is minket nézett, az utóbbi ölében egy kislány nézelődött, aki szemmel láthatóan ijedt volt ebben a nagy hangzavarban. Elszégyeltem magam és bementem a fiúk öltözőjébe, ahova a One Direction egész legénysége követett míg Chrissy elment a tesómmal kávét venni. Legalábbis ezt mondták.
- Szóval az előbb belehallgattam a számokba és úgy gondoltam két számra vagyok hajlandó zongorázni.- tereltem a témát diplomatikusan.
- Deborah Sebert megígérted!- háborodott fel Liam és felállt a helyéről, ahol eddig ült. Teljesen ledöbbentem! Van képe ezt csinálni azok után, amit tett az utóbbi két évben? Halkan keserves nevetést hallattam, ami felettébb rémisztőre sikeredett.
- Mielőtt elmentél az X Factor castingjára emlékszel még mit igértél?- kérdeztem alig hallhatóan egyenesen egykori legjobb barátom szemébe nézve. Kis hatás szünetet azaz gondolkodási időt hagytam, de nem érkezett válasz.- Sejtettem. Azt mondta bármi történjék is engem sose felejtesz el aztán pedig...
- Megcsókoltalak.- fejezte be a mondatom Liam, amitől teljes mértékben ledöbbentem. Talán még sem felejtette el csak megpróbálta eltitkolni vagy tudjam is én miért teszi azt amit.
- Fhuu... srácok kezd nagyon feszült lenni a hangulat.- szólalt meg hirtelen Zayn, mielőtt szétszedtük volna egymást a másik sráccal. - Melyik az a két szám, amit hajlandó vagy végig kísérni zongorával?- érdeklődött téma terelés képen. Végül az orrnyergét kezdte el dörzsölgetni.
- Over again és Little things. Remélem megfelel. Meg még gondolkoztam a Truly, madly, deeply- n, de így is elég lámpa lázas leszek.- nevettem el magam. Hogy akarok így profi zongora művész lenni ha zavarba jövök ha egynél több embernek kell játszanom? Tiszta agyrém vagyok. A srácok rábólintottak és el is kezdtünk készülődni. Felvettem a gyönyörű szép fehér ruhámat, majd elkészítették a sminkem és a hajam. Életemben először szépnek éreztem magam és nem csúnya kisegérnek, akivel senki sem foglalkozik. Miután velem is végeztek a fiúk már a második dalt adták elő rajongók millióinak. Kinéztem a nézőtérre és többen voltak, mint hittem. Egyből kiszúrtam a mosolygó Christinát, aki mellett Byron ült és figyelte a koncertet a V. I. P. részlegben. Igen ez valóban nem az Ő ízlése, de Liam miatt és miattam is talán végig nézi, hallgatja. Egyik percben valaki kizökkentett a gondolataimból és a zongorához kezdett el tolni. Idegesen a hajamba túrva fészkelődtem be a hangszer mögé és már kezdtem is el játszani a Little Things- et. Harry részénél felkaptam a fejem.
- Though it makes no sense to me I know you've never loved the sound of your voice tape You never want to know how much weigh You still have to squeeze into your jeans But you're perfect to me...  -mindvégig a szemembe nézett. Úgy éreztem mintha nekem énekelné, mintha csak mi ketten lettünk volna ott. Kizártuk a külvilágot és nem foglalkoztunk a körülöttünk visítozó rajongókkal illetve a mellettünk bohóckodó minket cikiző fiúkkal. A dal végére teljesen magamnak éreztem ezt az érzéki számot.
- Köszönjük a zongorás kíséretet BoBo Sebertnek!- kiáltotta bele a mikrofonba Louis az Over again végeztével, mire tőlem egy szúrós pillantást kapott válaszul. Egyszer félre mondja a nevét az ember aztán hallgathatja élete végéig! Főleg ha Tommo- ról van szó.
Az egész koncertet végig énekeltem és táncoltam Chrissy- vel karöltve. A legjobb barátnőm is jobban szereti a rappet akárcsak az öcsikém mégis azt mondhatom ez volt mindnyájunk eddigi életének legjobb koncertje. A fiúk hatalmas show- t csináltak! Végig poénkodták az egészet és néhol a dalszöveget is átírták, ezért lett a 'Rock me'- ból 'Fuck me'. Minden végeztével a színpad mögött vártam Harry- t, aki amint meglátott odasietett hozzám. Egy szót sem szólt csak megölelt, amit rögtön viszonoztam. Kibújva védő karjai közül mondani akartam valamit, de hirtelem a Göndörke tüzes ajkaira lettem figyelmes az enyéimen. Pár röpke pillanatig elcsodálkoztatott ez a tény. Ajkaimat megnyitottam ezzel utat engedve édesen dédelgető nyelvének, mely csodálatosan babusgatta a sajátom. A mennyekben voltam, nem éreztem a talajt a lábaim alatt. Hamar vége lett ennek az idilli pillanatnak levegő hiányában. Harry rám mosolygott, de úgy, hogy egy foga se látszódjon ki. Még mindig nem szólalt meg. Tudta, hogy élveztem és ehhez nem is kellettek szavak.

kapitel 5 ~ A kedvemért...

Bo szemszög

Annyira hihetetlenek azok a dolgok, amelyek mostanában velem vagy éppenséggel körülöttem történnek. Szinte visítani tudnék, mint egy hisztérikus rajongó, amikor a négy srác- Liam kivételével- közelében vagyok. Emlékszem, amikor kijött az Up all Night CD egész hajnalban a bolt előtt ácsorogtam, hogy biztosan én legyek az első egész Wolverhamptonban, aki megvette, majd boldogan szaladtam haza és az egész családommal együtt hallgattuk meg a lemezt egykori legjobb barátom, Liam miatt. Ma pedig mar a Take me Home lemezbemutató koncertjére készülődtünk. Ez a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt. Egy- két dolgon ugyan változtatnék, így visszagondolva, de ha jobban belemerülök az eseményekbe előbb- utóbb úgyis megtörtént volna. Inkább kezdem a legelején. Reggel tíz órakor, mikor felkeltem a ház üres volt se Chrissy-t, se a fiukat nem találtam. Kétségbeesetten rohangáltam körbe, mire megtaláltam a telefonom és tárcsáztam Louis-t. Hogy miért nem Christinat, akivel évek óta legjobb barátnők vagyunk? Mert ez nem az ő ugy mond nagy napja, hanem, a srácoké, akik közül hívhattam volna akar Liamet vagy Harryt is, de mégsem tettem. Hosszan kicsöngött a telefon, mire végre felvette az illető.
- Auu... óvatosabban.- nyögött bele Louis, mire megijedtem. A fejemben mindenfele piszkos gondolat képe jelent meg. Lehet, hogy Eleanorral van kettesben én meg megzavartam őket? Az nem lenne szép dolog tőlem.- Lou mondtam, hogy óvatosabban a tűkkel!- kiáltott még egyszer és én nevetésben törtem ki. Szóval nagy valószínűséggel ruha próbán vannak.- Akárki is van a vonal végén, de ha nem szol bele tíz másodpercen belül kinyomom.
- Szia Louis én vagyok az Bobo vagyis Bo csak nem találtalak titeket, így kicsit megijedtem, de a hangokból ítélve inkább nevetnem kellett volna.- szóltam végre valahára bele a telefonba én is.- Egyébként Chrissy is ott van?
- Aha, éppen Liam ingjét gombolja befelé. Liam pedig csak úgy irul- pirul. Az én kis gerlicéim.- válaszolt hangjában enyhe gúnnyal.- Mellesleg neked is itt kellene lenned csak nem akartunk felkelteni, de siess, mert a te ruhádat is ki kell választani.- hadarta el gyorsan, majd kinyomta a telefont. Az én ruhámat? Nem elég jó nekik ha a saját ruhatáramból magamra kapok valamit? Vagy ezt mégis mire értette? Nem foglalkoztam sokat a töprengéssel inkább eleget tettem kérésének és felöltöztem, majd rohantam is ki Harry kocsijához és beültem. A kocsikulcs a helyén volt, így minden könnyebben ment és nem kellett keresgélni. Félve indítottam be a járművet, mert tudtam ha barmi baja esik a Range Rovernek Harry élve nyúz meg. Végig óvatosan vezettem és talán lassabban is a kelleténél, de végül megérkeztem a próba terembe, ahol most kivételesen a hangszerek hátrébb voltak tolva és a helyükre megannyi ruha került.
- Végre, hogy itt vagy.- fogta meg a karom a fiuk stylistja, Lou Teasdale.- Ezeket próbáld fel.- nyomott a kezembe minimum öt szettet és elküldött felöltözni. Az első összeállítás után félénken tértem vissza a többiekhez.
- Mielőtt mást is felpróbálnék lenne egy kérdésem: miért kell ezt ennyire felfújni? Az addig oké, hogy titeket meg Josh- ékat felöltöztetnek, de engem miért kell? Ha jól látom Chrissy körül sem ugrál Lou.- hadartam el, mire a négy fiú kérdőn nézett Liamre.
- Szeretnénk ha a lassúbb számokat zongorával kísérnéd. Emlékszem mennyit szórakoztunk a suli előadótermébe annak idején és tök jó lenne ha most is zenélnél velünk egy kicsit.- válaszolt egykori legjobb barátom a földet kémlelve.
- Szó sem lehet róla.- zártam le ennyivel a témát, de mielőtt visszavehettem volna a ruháimat egy erős kéz visszarántott.
- De miért? Régen imádtál zongorázni. Mi ütött beléd?- kérdezte Liam egyenesen a szemembe nézve. Eljött az idő.
- Figyelj, mikor elmentél abbahagytam a zenélést. Nem volt semmi értelme, úgyhogy nincs kinek játszanom. A szüleimet zavarta ha állandóan zongoráztam és mar nem volt senki, aki énekelt volna nekem.- vallottam be a srácnak a teljes igazságot, mire elengedte a kezem.
- Attól meg ma este igazan megtehetned a kedvemért.- nézett újra a szemembe.
- A kedvedért? Tudod mennyi mindent megtettem a kedvedért? Elegem van belőled Liam James Payne! Az utóbbi két évben le se szartál most meg elvárnád, hogy ugorjak ha mondasz valamit! Attól, hogy egy beképzelt világsztár lettel a régi ismerőseiddel is foglalkoznod kellene!- zúdítottam a nyakába a dolgokat és most már tényleg átöltöztem. Táskámat a vállamra kaptam és indultam ki.
- Bo, ha a Liam kedvéért nem teszed meg, akkor a mi kedvünkért.- szólt gyorsan utánam Harry. Ez a hang mosolygásra késztetett, amit meg is tettem, de gyorsan letöröltem a vigyort a képemről.
- Alig ismerlek titeket.- mondtam nem túl barátságosan és még én is meglepődtem a hangszínemtől. Ilyen durva lennek? Végignéztem a teremben jelenlévőkön és mindvégig Chrissy tekintetet kerestem. Ő mindig tudja mi a helyes. Aprót bólintott.- Legyen.- vágtam rá végül és hirtelen öt fiú ugrott rám, amitől rögtön a földre kerültem. Szinte szétnyomtak, de nem tehettem semmit ellene. Sőt, nem is nagyon akartam. Élveztem, hogy végre valahára valaki foglalkozott velem. Mondjuk nem sokáig tartott ez az idilli pillanat, mivel Lou- a stylist- kirángatott a fiuk közül és megkérte, hogy próbáljam fel a többi szettet is. Közös megegyezésre a negyediket választottuk. Meg voltam elégedve a végeredménnyel. Vajon a klip forgatás előtt is így körül ugrálnak majd? Tettem fel a kérdést magamnak és reménykedni mertem egy igenlő válaszban.
Délben elmentünk Chrissyvel ebédelni kettesben, mivel a fiuknak és a zenekarnak maradnia kellett próbálni. Igazság szerint nem bántam, hogy végre olyan hosszú idő után teljes nyugalomban lehetünk csak mi ketten. A próbateremhez lévő legközelebbi étterembe mentünk. Nem voltak sokan mindössze egy- két asztalnál ültek. Végül is nem jó mindig a legfelkapotabb helyet meglátogatni. A kijárattal szemben lévő asztalhoz ültünk le és a pincér rögtön oda is jött hozzánk. Lerakott mindkettőnk elé egy- egy étlapot és kedvünk szerint válogathattunk. Én pizzát rendeltem, mert az is volt, Chrissy pedig maradt a grillcsirkénél. Másfél óra múlva már le is tudtuk az ebédet.
- Merre menjünk?- kérdeztem kedvesen, miközben körbenéztem.
- Mit szólnal ahhoz ha taxival elmennek vásárolni az Oxford Streetre?- kérdezett vissza hatalmas mosollyal az arcán. Egyértelműen igent mondtam és indulhattunk is. Az étteremtől kocsival tíz percre volt a célunk. Mikor kiszálltunk a taxiból csak ámultam és bámultam! Meg sosem láttam ennyi neves üzletet egy helyen. Hirtelen megragadtam Chrissy kezet és hang nélkül visítottam és behúztam a velünk szemben lévő Mayo Chixbe.
- Tetszik Liam?- vetettem oda neki a kérdést. A következő percben a mellettem álló szőke lány kiejtette a kezében tartott virág mintás felsőt. Ezt biztos jelnek vettem.- Jó nem kell válaszolnod, mar rájöttem magamtól is.- nevettem el magam.
- Hat azaz igazság, hogy kicsit kibuktam rá. Én vagyok a lelki szemetes ládája semmi másra nem kellek neki pedig Zayn szerint nagyon is bejövök neki. Tiszta ideges voltam tegnap is, mikor nekem kellett kitervelnem valamit, hogy visszaszerezze Danielle- t, de mikor én kérek valamit nem is foglalkozik vele! Teljes mértékben megváltozott, nem olyan, mint régen. Önző lett és tényleg csak magával foglalkozik. Nem tudom miben változott meg a véleménye, hogy jöjjünk hozzájuk lakni, dehogy hátsó szándéka van az is biztos!- hadarta el egy szuszra sérelmeit legjobb barátnőm és hirtelenjében köpni- nyelni nem tudtam. Legbelül már régebben rájöttem ezekre a dolgokra, de sosem mertem bevallani magamnak.
- Basszus.- mondtam ki hirtelen, majd gyorsan a szám elé kaptam a kezem. Az volt az újévi fogadalmam, hogy nem káromkodom, de már párszor megszegtem.- Teljes mertekben igazad van. De mégis mit tegyünk annak érdekében, hogy megtudjuk mi a terve?
- Egyenlőre úgy teszünk mintha semmiről sem tudnánk, majd szépen lassan kifaggatjuk külön- külön és egyszerre nem teszünk fel sok kérdést, hogy azért ne legyen olyan gyanús.- vágta rá rögtön Chrissy. Valószínűleg már hamarabb kitervelhette. Lepuszi- pacsiztam vele és a próbafülkékhez mentünk, hogy felpróbáljuk a kiválasztott darabokat. Én mindössze egy nadrágot vittem el felvenni, míg Chrissy a fel ruha boltot. Hamar kész is lettem az öltözködéssel és végül visszaraktam a választott ruhadarabot a helyere, mivel szűk volt rám. Ennyit híztam volna? A hasam nézegettem a tükörben és a telefonom hangjára lettem figyelmes. Egy üzenetem érkezett, feloldottam és olvasás közben az arcom lefehéredett. Pont ekkor ért vissza a szőkeség egy halom ruhával a kezében, de mikor meglátta arcmimikám kitépte a telót a kezemből és elolvasta az sms-t, amire ugyanúgy reagált, mint én. Nem foglalkozott a kiválasztott ruhákkal csak az egyik eladó kezébe nyomta azzal a címszóval, hogy rakják a helyére. Taxit fogtunk és indultunk a koncert helyszínére. Egész úton az sms-t olvasgattam, amit az imént írt Niall:

Azonnal gyertek a koncert helyszinere. Nagy baj van! Siessetek! S.O.S.

Sziasztok!

Sajnálom a sok- sok késést, de itt van a rész! Pár pipának és kominak örülnék. Jó olvasást!

Destiny.

Közlemény

Sziasztok!
Tudom már régen volt rész, de egyszerűen nem akartam szemetet kirakni. Valami olyasmit, ami minőségen aluli és ráadásul most Alexa L. Wozdénak is jelentkeztem a novella író pályázatára, amit bőszen írok is. Plusz téli szünetben büntetésben leszek, így akkor nem elsz rész, de terveim szerint jövőhét kedden kaptok egyet. Nagyon sajnálom, hogy elhanyagollak titeket!

Destiny.

One Shot ~ Emléked szívemben örökké megmarad

Shannon szemszöge

2008. június 12.

El sem tudom mondani, mióta várok erre a napra! Vége az iskolának és előttem az egész nyár, vagyis előttünk Liammel. Nem rég jöttünk össze, de már most minden időmet vele szeretném tölteni, mintha megtaláltam volna az igazit, de tudom ez még csak az első szerelem, bármikor vége lehet, de nem szabad ilyenekre gondolni! Elvégre ha a mottóm szerint akarok élni akkor semmi más sem számít csak a pillanat, amiben most benne vagy. Az én pillanatom szerint éppen Liam ölében ülök és azon gondolkozom, hogy miért pont Ő az a srác, akibe beleszerettem? Rajta kívül rengeteg fiú van a világon elég ha csak Wolverhamptonban gondolkozok. Méterenként helyesebbnél, helyesebb srácokba botlok erre megismertem Őt, aki nem éppen az én társaságomba való, jobban szólva teljesen más társasági csoportban helyezkedünk el, engem mindenki ismer és mindenkivel jóban is próbálok lenni, Liammel ellentétben, aki az ideje nagy részét egy lánnyal tölti, akit egyetlen barátjának mondd és édesapjával, akit az örök támaszaként ismertet mindig. Sose gondoltam volna, hogy bele szerethetek, de most minden megváltozott.

- Min gondolkozol?- töri meg Liam hangja a fagyasztó csendet, mely ezidáig kísértett minket. Élvezettel tölt el mély hangszíne, hogy nem lehet Őt nem imádni?

- Kettőnkön, de úgyis tudod az elméletem.- mosolygok rá tiszta szívemből.- Szóval a bálon összeöltözünk, amilyen színű lesz a ruhám olyan lesz a nyakkendőd.

- Hát az az igazság, hogy fél éve megígértem Bo- nak, hogy vele megyek ha nem lesz barátja és nem tudom lesz- e valaki neki egy hét alatt, maximum beállítom mellé a szomszéd kölyköt.- fagy le a mosoly arcáról, mikor eszébe ötlik a felismerés. Negédesen vigyorgok egyet, de aztán rájövök erre semmi szükség, mert nem tudom titkolni nem tetszésem. A féltékenység teljes egészében ellepi a testem. Mi olyan különleges abban a lányban, hogy Liam ennyire bírja? Sőt inkább szereti, talán még jobban, mint engem. 

- Tudod mit? Akkor menj vele! El leszek én egyedül is.- mondom szomorú hangszínben és felállok a szorosan tartó Liam öléből. Az ajtó felé indulok, amit becsapok magam után ezzel ott hagyva egyedül barátomat a szobájában. Komolyan fontosabb Neki egy olyasvalaki, mint Bo, így csak másodlagos lehetek az Ő életében. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki, amikor csakis miatta véget vetettem a legjobb barátságaim tömkelegének, hogy Vele lehessek és sose hagyjam el Őt, erre egy héttel a bál előtt képes lemondani, hogy mással megy! Mire képes az a lány, amire én nem? Félő sosem fogom megérteni. De miként tarthatja azt Liam számon, hogy ott hagytam Őt egyedül? Talán szakításnak, de jobbik esetben csak egy kis összetűzésnek, ami pár napon belül megoldódik. A második variációmban reménykedek, de ezt sosem lehet tudni. Tudom vissza kellene mennem, hátra kellene néznem a fiú háza felé és áttörve a gátakat az ölébe ugrani, bocsánatot kérni a kirohanásom miatt, de mégsem teszem. Csak sétálok előre, amerre az út visz. Wolverhampton olyan részeit fedezem fel, ahol még sosem jártam, még kocsival sem átjáróban. Vajon eltévedtem volna, mert már azt sem tudom, hogy merről jöttem az is száz. Haza kellene mennem, mert a nap kezd lemenni az égről és nem ajánlott sötétedés után védetlenül egy idegen város részben kószálni. A telefonomért kutatok a zsebemben, de nem találom. Elhagytam volna? Az lehetetlen, általában úgy figyelek a kis készülékre, mintha az életem függne tőle, tele van számomra fontos képekkel, a teendőim tömkelegével és természetesen a számomra minden fontos ember telefonszámával. Egy percig sem habozok a legközelebbi telefonfülke után kutatok, amit pár perc keresgélés után meg is találok. Tárcsázom a legelső eszembe jutó számot. Kicsöng. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Négyszer. Majd végre felveszi az illető.

- Szia Liam, én vagyok az Shannon és azaz igazság, hogy eltévedtem és fogalmam sincs hol vagyok a saját telefonomat sem találom.- mondom alig hallhatóan, a könnyeimmel küszködve a kagylóba, miközben erősen szorítom le a szemem, véletlenül se nyíljon ki ezzel előzve meg a könnyzáport. 

- Úristen... de mégis hol vagy? Utca nevet nem tudsz mondani?- kérdezi kétségbeesetten, mire hümmögök egyet. Az utca túloldalára nézek, ahova apró betűkkel ki van írva a tartózkodásom helye. Hunyorogva elolvasom a táblán lévő feliratot és lediktálom a címet a barátomnak.

- A Rose Street- en vagyok. Tudod merre van?- hangomból kihallatszik az aggodalom még így is. 

- Nem, de megtalálom. Apa tuti elfuvaroz.- mondja izgatottan, majd lecsapja a kagylót. Kilépek a telefonfülkéből és a szemben lévő padra rogyok le, persze miután jó alaposan letöröltem a rajta lévő koszt. Egy percig sem próbálkozom az üléssel inkább egyből szétterpeszkedek rajta, mint ahogy a hajléktalanoknak szokás, de nem foglalkozom azzal mit mond az a két- három lélek, aki arra téved. A normális emberek, akiknek adnék a véleményükre már biztosan a lefekvéshez készülődnek vagy a nyári szünetre tekintettel buliznak valamelyik közeli szórakozóhelyen. Nekem is úgy kellene vagy Liammel lenni és az évkönyvből válogatni pár pasit, akinek lepasszolhatjuk Bo- t a bál idejére és talán tovább is. A hátam fájni kezd a padtól, így felülök, amikor hirtelen egy kocsi lámpája vakítja el a szemem, nem látok semmit mindössze két erős kar szorítását érzem a derekamon. A karok gazdája néhány apró puszival borítja el az arcom.

- Annyira jó, hogy megkerültél. Ilyet többé ne csinálj!- suttogja Liam a fülembe, hogy csak én halljam. Elmosolyodok azon mennyire aggódik értem, talán mégis többet jelentek neki, mint Deborah, kár féltékenynek lennem egy barátra. 

- Nem csinálok, becsszó.- suttogom ajkaiba, minek következtében csókban forrunk össze, mit sem törődve Liam apukájával, aki mintha a dudán feküdne és várna, hogy szálljunk befelé a kocsiba, annak érdekében, hogy minél hamarabb otthon legyünk. De az Isten szerelmére ez a nyári szünet kezdete, örülnünk kellene annak, hogy ilyen késői órákban egymás karjaiban lehetünk!

Íme a két részes One Shot első része, ami nagyon rövidre sikeredett! Jövő héten az official történet fog folytatódni, de azért remélem ide is kapok egy- két komit pipával megfűszerezve:)

Köszönöm az előző részhez érkezett 14 pipát és 4 kommentárt a lányoktól:3 

Puszil titeket, Destiny.:)