Stay Strong

Sziasztok!
Még nem rész, de jövő héten hozom a Fotóalbumot. Ezúttal egy novellával jelentkezem, amit Summer B. versenyére írtam. Remélem tetszik nektek és kapok ehhez is egy- két kommentet, mert igazán jól esne a véleményetek egy ilyen sztoriról.

xoxo: Destiny.

Stay Strong

A One Direction rehabra megy

Mielőtt mindenki félreértené a dolgot erről szó sincs! Mindannyiunk kedvenc zenekara mindössze egy délután erejéig látogatja meg a London szívében lévő rehabilitációs központot. Úgy gondolják a srácok és a menedzsment ez sokat dobhat a banda hírnevén illetve talán még jobb belátásra is bírhatnák az ott élő tinédzsereket. Lehet ha találkoznak kedvenceikkel sok dolog rendbe jön? Nem tudhatjuk, de egyet viszont igen: nem ez az első dolog, hogy jótékonykodik az öt srác.

Miért kell ekkora felhajtást csinálni egy kis látogatásból? Idejönnek, prédikálnak és el is mennek. Se nekem, se a többi itt élőnek nincs szüksége néhány hirtelen felkapott celeb pátyolgatására. Belemosolyognak a kamerákba, csinálják a felhajtást, amikor nekünk semmi szükségünk rá. Aztán elmennek, mintha itt sem lettek volna. Nem látjuk őket többé. Tehetségesek és önzetlenek lennének csak azért, mert „foglalkoznak” velünk? Inkább nagyképűek és pénzéhesek. Semmi más nem kell nekik. Ó, bárcsak én is olyan életet élhetnék, mint ők! Minden mennyivel könnyebb lenne! Most nem egy rehabilitációs központ közepén ücsörögnék a gondolataimba merülve. Járhatnám a világot, énekelhetnék és embereket ismerhetnék meg. Annyi különbséggel, hogy én tényleg, teljes igazából önzetlen lennék. Segítenék másokon ha már rajtam úgy sem tudnak..

Már két teljes éve, hogy a szüleim egy autóbalesetben meghaltak. A kocsi hátsó üléséről láttam, ahogyan édesanyám és édesapám is kilehelik magukból az utolsó csepp erőt is. Hiába ordítottam és sírtam, hogy ne! Onnantól kezdve minden megváltozott. Az életem fenekestül felfordult. Miért nem haltam meg én is? Miért úsztam meg pár karcolással? Miért pont Ők? Mindig jó emberek voltak és mégis ez történt velük. De itt jön a kérdés: Miért ülök én rehabon egy autóbaleset miatt? A válasz egyszerűbb, mint gondolnák. A szüleim elvesztése hatalmas űrt keltett az életemben, nem tudtam mi tévő legyek, mit tegyek, folytassam- e a sulit. Mivel egy élő hús- vér rokonom nem volt, így árvaházba kerültem, ahol eleinte csak eret vágtam magányomban, míg végül egy- egy kimenő alkalmával, amikor a városban jártunk valamilyen csoda folytán sikerült drogot csempésznem az épület falai közé. Függő lettem. Minden nap szükségem volt rá, ha nem kaptam elvonási tüneteim lettek, amit rögtön kiszúrtak és beutaltattak ide. Eleinte azt mondták ha engedelmes kislány leszek félév és visszamehetek az árvaházba. De kinek van kedve ott élni? Rosszabb, mint itt. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy ha erőszakosan akarnak is leszoktatni a szenvedélyemről sem engedek. Itt kell maradnom, itt minden jobb. Ha lehet ezt mondani egy rehabilitációs központra.

-          Bryanna McAdams! Azonnal jöjjön a társalgóba! Már csak maga hiányzik, mint mindig! Azok a tisztességes fiúk nem tudják elkezdeni a beszédüket, mert nincs ott mindenki! - ezt a hangot száz közül is megismerném. Mrs. Tatviler, mióta idekerültem nem talál az én cseszegetésemnél jobb időtöltést. Állandóan ordibál velem és ez most sincs másképp. Erősen megszorítja a karom és kiráncigál az imént említett helységbe. Durván dob le az egyik székre és úgy bánik velem akár egy koszos, szakadt ronggyal, amin már nem lehet segíteni. Mindössze a kukába való. Nem hiszem, hogy én is ilyen lennék..Trehány módon csúszok le a széken és mikor már szinte fekszek rajta támasztom meg magam a lábammal. Nem figyelek oda az öt vagy hány srácra, szemeimet lecsukom és kizárom a külvilágot. Bár lenne nálam ilyenkor egy MP4, hogy valami normálisat is halljak ne csak olyat, hogy fontos a gyógyulás, az egészség és a még nem tudom micsoda, amiről beszélnek. Pont Ők prédikálnak, amikor titokban a médiát elzárva ki tudja mit csinálnak? Elvégre híresek bármi történhet körülöttük.

Mikor már nem bírom tartani a testem felülök a széken és beadom a derekam. Odafigyelek az öt srácra. Végig mérhetném őket, de nem teszem. Most miért? Én és rajtam kívül mindenki tudja hogyan is néznek ki a híres- neves One Direction tagok. Fél füllel hallgatom őket, mialatt végig mérem a már oly’ sokszor végig mért társalgót. Barátságtalan, fehér falak néhol rajta egy- egy töréssel. A helység közepén néhány sor vas szék található, de semmi több. Ennyi az egész, nem túl bíztató és azt várják ilyen körülmények között megtudunk majd gyógyulni! De mindezek ellenére erősnek kell maradnunk, nekem ellenállni a különböző pácienseknek meg engedni. Mindannyian mások vagyunk, de szinte ugyanaz a célunk.

-          És te miért kerültél ide? - zökkent ki a gondolataimból egy mély hang, melyhez egy mosolygós arc társul. Zöld szemei csakúgy csillognak a gyér lámpafényben. Figyelmesen fürkészi arcom és testem egyéb tájait, oda is néz, ahova nem szabadna, de nincs kedvem vitázni. Nem szeretnék kényszer zubbonyban kikötni.

-        -  Csak a szokásos. Drogok, érfelvágás, depresszió. - sorolom fel a tüneteim és magam is rájövök: tényleg nagyon problémás eset vagyok. Ha a szüleim még élnének most nem itt ülnék hanem valószínűleg otthon a jó meleg kandalló előtt állnék és várnék, hogy anya elkészüljön az ínycsiklandozó vacsorával. Minden mennyivel könnyebb lenne!

 Még sosem mondtam ki hangosan az itt létem okát, mindössze fejben tartottam ha el kell hagynom az intézményt a távozási papíromra tudjak mit írni vagy tudjak mit diktálni attól függ mi az eljárás.

Megdöbbenve ugrok fel a székemről, mikor meghallom a legnagyszájúbb srác mondatát mi szerint egy játékra invitál minket. Azt szeretnék ha leásnánk a problémáink gyökerére és így mindenki előtt felvállalnánk mindent. Öntsük ki nekik a szívünket hát ha így majd jobban érezzük magunkat. Nem erőltetem meg azzal a testem, hogy visszaüljek az egyébként is kényelmetlen vas székre. A szemem könnybe lábad és már egy percig sem gondolom azt, hogy maradnom kellene. Elkezdek futni. Végig a lépcsőkön, a folyosókon, míg a „szobámba” érek, ami inkább tűnik kórteremnek. Ennek is ugyanolyan a fala, mint a társalgónak és minden olyan annyi különbséggel, hogy kényelmetlen fém székek helyett kényelmetlen fém ágyakba botlik az ember.

-          Bejöhetek? - valaki kopog az ajtón. Tudom ha nemet mondok vagy ellenkezek büntetésben lesz részem, valami olyanban, amit nem szeretnék. Letörlöm a könnyeim és visszafojtom a szipogást, majd ajtót is nyitok. Teljesen lesokkolva ér a One Direction egyik szívtiprójának a látványa és az, hogy ezúttal nem Mrs. Tatviler jön szekálni.

-       -   Te meg? - kérdezem nem a legkedvesebben két elrejtett szipogás között. – Figyelj nem kell játszanod az aggódó sztárocskát más is le tud rángatni.- hangszínem egész durva és magam is meglepődöm ezen. Amióta itt vagyok senkire sem mertem komolyabban ráförmedni és Őt még csak nem is ismerem.

-         - Nem akarlak levinni. - mondja, amitől tényleg teljes igazából megkönnyebbülök. Kifújom a levegőm és nyugodtan huppanok le a kemény és felettébb kényelmetlen ágyra. Megpaskolom magam mellett a lepedő féleséget ezzel jelezve ha szeretne üljön le. Elvégre is kinek van kedve állni egy elhagyatottnak tűnő valami közepén? Csodálkozom azon, hogy tényleg leül mellém, mert ilyenkor általában legalábbis a filmekben inkább a falnak dőlnek és lecsúsznak a padlóra. De hát ez a valóság..

Nem szeretnék semmiről sem beszélni, így hallgatásba merülök és Ő sem firtat, csak ott van mellettem, ami nagyon sokat jelent számomra. Nem is ismer és mégis ezt teszi értem, teljesen félre „ismertem” inkább félre gondoltam. Lehet nem minden sztár nagyképű és beképzelt. Talán Ők öten tényleg azon vannak, hogy segítsenek nekünk, ha ezt tudom nem rohanok fel a szobámba inkább végig hallgatom a kiselőadást és ha kérdeznek válaszolok, maximum hazudok, de ki mondta, hogy azt nem szabad?

Egy bíztató mosolyt küldök a srác felé és amennyire csak lehet a legkényelmesebben végig dőlök az ágyon. A legnagyobb meglepetésemre a göndör hajú fiú is így tesz. Egyáltalán nem szégyenlős, erre tíz perc alatt rájövök.

-          Miért jöttél utánam? - én töröm meg a csendet, pedig pár perccel ezelőtt még nem ez volt a tervem. Inkább álomba sírni magam vagy hallgatni, de a beszédet kizártam.

-         - Mert aggasztott, hogy pont Te borulsz ki. Utolsónak értél le és úgy, hogy egy öreg nő rángatott le. Ez vagányságra utal. Azt hittem be se fog állni a szád és amikor megláttalak könnyezni megijedtem. - mondja el teljesen őszintén a dolgokat, legalábbis őszintének tűnik. Mondókája eléggé meglep, ami a mai nap folyamán nem újdonság.

-        -  De nem is ismersz. - még mindig barátságtalan a hangnemem, de ennek ellenére egy halvány mosolyt el tudok „sütni”.

-        -  De megakarlak. - nézz mélyen a szemembe.

Olyat teszek, amire végképp nem számítottam volna. Feltérdepelek az ágyra és mélyen a srác smaragdzöld szemeibe nézek. A lehető legközelebb hajolok hozzá és ajkaim az övéire nyomom, de innentől lefagyok. Nem tudok mozdulni, képtelen vagyok megcsókolni. Úgy érzem ezzel egy teher nehezedik a vállamra, amit rögtön le is vesz róla, mert Ő teszi meg. Utat engedek nyelvének és hagyom, hogy felfedező útra induljon a számban. Nem tart sokáig, mert a szokásos indok miatt nekünk is el kell válnunk egymástól akármennyire is szeretnénk folytatni.

-        -  Kezdjük ott, hogy a nevem Bryanna. - mondom levegő után kapkodva és egy kaján mosolyt ejtek a fiú felé.

-         - Harry. - hangja az átlagosnál is rekedtesebb, szemei pillanatról- pillanatra egyre jobban csillognak. Ez a csillogás más, másmilyen mint amit a lámpa vagy a nap fénye idéz elő. Ez emberibb, természetesebb és a legfontosabb: valós. Mikor egy srác képes lenne ott helyben bármit megtenni a szeretett lányért. De miket is gondolok én? Alig egy fél órája találkoztunk először. Ez nem szerelem és nem is több annál. Még nem. Idővel talán, de ahhoz ki kell jutnom innen akármennyire is szeretnék itt maradni. Lehet Ő lesz az, aki miatt a jó útra térhetek? Miért vagyok ilyen hiszékeny? Nem hiszem, hogy lesz folytatása. Nem tenne jót a hírnevén ha egy rehabos lánnyal szűrné össze a levet.

Hirtelen ajtó csapódást hallunk és szétröppenünk egymástól. Én az ágy egyik végére, míg Ő a másikra. Óvatlan vagyok, így neki ütöm a hátam az ágy támlájának, amitől halkan ugyan, de felszisszenek. Harry ennek ellenére sem mozdul csak néz rám egyenesen a szemeimbe. Még csak annyira sem méltat, hogy megszólaljon, de szemében mégis csak aggodalmat látok.

Az ajtó felé fordulok, ahol nem meglepő módon Mrs. Tatviler- t pillantom meg. Lábával idegesen kopogtat a földön és a régi már majd hogy nem szétszakadt bőrkaróráját fürkészi szemeivel. Mintha csak azt számolná hány másodperce figyel minket, mi meg úgy kezeljük, ahogy az állatokat szokás: ha nem mozdulunk meg talán nem vesz észre. Csak ezzel van egy kis bökkenő: az idős nő még véletlenül sem állat sokszor akármennyire is annak viselkedik vagy úgy néz ki.

-        -  Mr. Styles, úgy volt feljön Bryanna McAdams – ért és már jön is le. Nem ebben állapodtunk meg. Ha tudom, hogy ez lesz inkább magam intézem el a dolgot és ha kell kényszer zubbonyt is alkalmazok. – a szokásos hangnemében beszél és ezáltal már meg sem ijedek tőle, de viszont a velem szemben ülő fiú összerezzen az inkább varjú krákogásra emlékeztető hangra., amitől egy apró mosolyra húzom a számat.

-        -  Le akartam vinni. – hangjából kihallatszik, hogy füllent és a mimikájából is. Ujjával felém mutat illetve az arca sem túl meggyőző. – De szerintem elég megalázó lett volna szegénynek ha sírógörccsel küszködve kellett volna mindenki előtt végig vonulnia míg leül.

-        -  Nem úgy néz ki, mint, aki pár perce még sírt. Inkább, mint aki derűsen töltötte magával az elmúlt fél órát ha nem többet. – durván lenyomja a kilincset és fejével a folyosó felé bök, ezzel jelezve ha kedves az életünk visszatérünk a többiekhez a zsúfolt, levegő nélküli társalgóba. Emellett a nő mellett néha komolyan kutyának érzem magam, de erősnek kell maradnom. Túl kell élnem minden nehézséget.

Egyikőnk sem tiltakozik, mert mind ketten tudjuk jobban járunk ha azt tesszük, amit mondd. Óvatosan állunk fel az ágyról még mindig szótlanul és még arra is ügyelünk, hogy az ágy se nyikorogjon. Majd elindulunk végig a folyosón szorosan egymás mellett.

-       -   Holnap este meglátogatlak. – hajol oda Harry a fülemhez, hogy Mrs. Tatviler még véletlenül se hallja meg.

-        -  De nehogy lebukj… az ablakon gyere éjfél után. – én még halkabban beszélek, mint a mellettem sétáló fiú. Arcomat szinte az övéhez nyomom, hogy meghallja a hangom. Göndör fürtjei gyengéden simogatják az arcom.

-        -  Megbeszéltük. – bólint egyet és felegyenesedik, majd távolabb lép tőlem a biztonság kedvéért, mielőtt a hátunknál sétáló nő kiszúr valamit. Ugyan még eltudtam volna viselni a közelségét, de így a helyes vagy inkább a biztonságos. Neki sem tenne jót ha kiderülne, hogy újra el fog jönni ebbe a rehabilitációs központba illetve nekem sem ha rájönnének, hogy titokban jön hozzám valaki.

Mindössze a cipőnk halk kopogását lehet hallani a folyosókon. Nem merünk és nem is akarunk nagy zajt csapni, nem születne belőle semmi jó ha most itt elkezdenénk ordibálni. Harry- t kirepítik, nekem meg kitudja milyen büntetéseket szabnának ki és már olyan régóta élek itt, hogy szinte bármit kinézek az itt dolgozókból és kizárólag rossz dolgokat.

Leérve a társalgóba az ott maradt négy srác egymás szavába vágva poénkodik, már egyikőjüknek sem az a célja, hogy az itt élőket felvilágosítsa a dolgokról. Inkább egy vidám délutánt szeretnének adni nekünk vagyis a többieknek, mert én szinte egy az egyben lemaradtam az egészről. Pedig jó lett volna egy kicsit nevetni is nem csak azon gondolkozni honnan szerzek drogot vagy miért pont velem történik mindez. Velem, aki világ életében nem tett semmi rosszat. Vagy ilyenkor már mindenki azt gondolja, amit én? Talán, mivel már észre sem vesszük a helyzet fontosságát. Nem jövünk rá mekkora probléma is az, amit tettünk, az, ami miatt ide kerültünk. Nekem sem kellene beismernem magamnak, hogy igen is rossz, amit tettem, de mégis tisztában vagyok a dolgokkal. Csak próbálom eltitkolni az emberek elől több és inkább kevesebb sikerrel, de nem is a kívülállók véleménye izgat, a saját magamé viszont annál inkább. Hogyan akarok jó ember lenni ha tudom magamról, hogy rossz amit teszek?

Nem tart sokáig a jó kedv az intézmény falai között, mert a fiúknak egy kis idő után mennie „kell”. Kell vagy már csak nem bírják az itteni őrületet? Valamiért a másodikra tippelek. Akármennyire is öntötték a poénokat- amiknek a felét sem hallottam- és bármi is történt fent a szobába köztem és Harry között nem ez a legbarátságosabb hely, ahol valaha jártak. Az Ők helyükben be sem tettem volna ide a lábam. Jótékonyság ide vagy oda, de nem éri meg. Fogadni mernék ha pár napra jöttek volna ide akkor nem biztos, hogy megússzák depresszió nélkül, talán nem szabadulnának innen egy hamar. A páciensek közt tengethetnék a híres kis életüket.

Másnap…

-         - McAdams, Wate! Ébredjenek! – ront be az Elizabeth Wate nevezetű lánnyal a közös szobánkba Mrs. Tatviler hajnali négy órakor. Ennek a nőnek feltett célja megkeseríteni az életem itt töltött időszakát. – Öltözzenek felfelé! Ma csoport foglalkozásokat tartunk és nem szeretnék ha újból maguk lennének az utolsók, akik odaérnek, szóval ki az ágyból! Ne kelljen kétszer mondanom. – ezzel a legnagyobb megkönnyebbülésemre elhagyja a szobát és az én magába zárkózó, senkivel még egy szót nem váltó szobatársammal maradok.

Felkapok magamra valami göncöt, ami egy fehér trikóból és egy szürke melegítőből áll, és sietve indulok a csoport foglalkozások helyszínére a társalgóba. A társalgó az a hely az egész rehabilitációs központban, ahol az élet folyik. Mindenki idejár beszélgetni, tevékenykedni vagy csak „tanulni”. Az épület ezen szárnyában élők még kiskorúak velem egyetemben, így a kínzást és a nevelők jó útra térítési próbálkozásait csak simán tanulásnak hívjuk, hogy könnyebb legyen túl élni az itt töltött időt.

Egész nap a társalgóban ülünk és megpróbáljuk a problémáink gyökerét a felszínre ásni, de mint ez lenni szokott természetesen senki sem szól egy árva, eltévedt szót sem csak ülünk és bámulunk ki a fejünkből, mintha tényleg hülyék lennénk pedig nem vagyunk azok csak nem szeretnénk ha a felszínre törne a mi kis titkunk, titkaink. Ez a legjobb védekezés mód, a hülyéktől nem várnak el semmit sem az ég egy adta világon.

Este nyolckor idegesen baktatok fel a szobámba és várom a pillanatot, hogy újra itt legyen velem. Már csak négy óra, de ez is egy örökké valóságnak tűnik számomra. Tudom elhamarkodott azt mondanom, hogy beleszerettem, mert nem történt semmi nagyobb dolog kettőnk között. Tudom nem vagyok normális emiatt, de mégis minden vágyam, hogy újra vele legyek.

Három negyed tizenkettő. Az ablakom mellett állok és számolom a perceket éjfélig. Ugyan aggódom is, mert fent áll annak a lehetősége, hogy nem jön el és teljesen elfelejt. Hirtelen egy fekete kapucnis alakot látok az intézmény kerítésén. Óvatosan mászik fel rá, majd le. Igen, Ő az. Úgy szedi a lábait, mintha csak attól félne, hogy ha nagyon lassú akkor megölik. Fürgén szalad az ablakom alá, majd néz fel hát ha meglát és hiába állok az üveg előtt nem vesz észre. Óvatosan nyitom ki a régi, rozsdásnak is mondható ablakot, hogy még véletlenül se nyikorogjon. Kinézek rajta és intek a srácnak, aki hátrál pár lépést és feldob nekem egy kötelet, amit ügyesen el is kapok. Szorosan hozzákötöm az ablakhoz és lelógatom a fiúnak hadd tudjon felmászni rajta.

-         - Mit szeretnél csinálni? – kérdezi mosollyal az arcán, mikor beugrik az ablakon. Hangja kissé hangosabb a kelleténél, így szája elé rakom a kezem, ezzel betapasztva azt.

-         - Shh…

-        -  Basszus… - hirtelen oldalra néz és meglátja az én szótlan Elizabeth nevű szobatársam, aki minket néz. Apró mosolyra húzom a szám és elnevetem magam.

-          -Miatta ne aggódj, még velem se váltott egy szót sem, pedig már elég régen szívunk egy levegőt. – nyugtatom le a srácot szinte már suttogva és odahajolok egy csókért, amit természetesen meg is kapok.

Az kényelmetlen ágyamhoz húzom Harryt és intek Beth- nek, hogy ideje lenne már aludnia vagy csak már elfoglaltságot találnia és nem minket nézni. Fogalmam sincs mit kellene mondanom vagy tennem, mert mintha ezer meg ezer kést döfnének a szívembe, fájdalommal tölt el az, hogy nem tudok vele semmit sem megosztani, amit illő lenne tudnia rólam. Most mondjak el neki az egész életem? Tálaljam ki minden kis sötét titkom, hogy miért vagyok itt? Miért tettem vagy éppenséggel még teszem azt, amit? Betegesen hangzana minden, de mégis illene tudnia ha már eddig eljött miattam. Kezdjek bele? Mert ő egy árva szót sem szól mindössze élénk zöld szemeivel kémlel mindenhol. Ott is, ahová nem süt a nap. Mosolyogva rázom meg a fejem, mikor tudatosul bennem Harry milyen testrészeimet kémleli.

-         - Ha nem hagyod abba mehetsz haza. – mondom erényesen és a velem szemben ülő fiú erre hatalmasat nyel és inkább égszínkék szemeim kezdi el méricskélni.

-        -  Tudom, hogy tegnap nem jól fogadtad ezt a kérdést vagyis nem teljesen ezt, de az most nem számít. Miért kerültél ide? Mik voltak az előzményei a depressziódnak, hogy elkezdtél drogozni, az ér vágásnak? Szeretném ha legalább nekem elmondanád. – elfordítom a fejem, de Ő felemeli az állam, így újból egymással szembe kerülünk.

-         - Jó, legyen, de tudd meg ezzel rendesen megalapoztad a ma esti hangulatom. – hangom kissé mogorva, de szerintem érthető. – A szüleim körülbelül egy éve meghaltak akkor kezdődött minden. Nem bírtam, hogy velük történik mindez és én árva maradok, így először késhez nyúltam, amivel párszor ugyanazon a helyen elkezdtem vagdosni magam. Sok vért vesztettem, ami miatt kórházba kerültem. Ott kiderült, hogy szépen el is fertőztem azt, így vér átömlesztésen estem át, amjd mikor felgyógyultam az orvosok nem engedtek haza, mivel még csak 16 éves voltam és a nagyszüleim már egyik sem élt nevelő otthonban kötöttem ki, ahol a velem egy idős gyerekekhez csatlakoztam és elkezdtem drogozni. A depresszióm már a baleset közepette kiderült. Nagy vonalakban ennyi. Kérlek Harry ne kelljen jobban részleteznem. – érzem, ahogyan egy könnycsepp hagyja el látó szervemet.

-        -  Nyugodj meg. A múlt már elmúlt.. – húz oda magához és szorosan átölel, így én is utat engedek könnyeimnek. Hangosan sírok, nem rejtegetek előtte semmit, mert ha tényleg meg szeretne ismerni akkor el kell fogadnia minden hibámmal, problémámmal együtt és a múltamat sem hagyhatjuk ki e felsorolt dolgok közül.

Végigdőlök az ágyon és Harry is ezt teszi, de egy percre sem enged el. Még mindig szorosan ölel és énekel. Egy számomra ismeretlen dalt dúdol magában vagy nekem vagy valakinek nem tudom, de elnyerte tetszésem a srác rekedtes hangja és a dalszövege is. Egyszerűen tökéletes ez az összkép, hozzá tudnék szokni.

-        -  Mi ez a dal? – kérdezem a szám végén, mert nem bírom ki, hogy ne tudjam meg.

-        -  One Direction: Little Things. – mondja mosollyal az arcán és én csak megforgatom a szemem. – Gyönyörű szám, nemde?

-       -   Egoista..

Hangosan nevetésben tör ki, ami miatt ismételten be kell fognom a száját nehogy véletlenül valaki ránk törjön és bajba kerüljek illetve ne lássam többé Harryt. Ám ezúttal más féle fajta módszert használok. Ajkaim az övéire tapasztom és az jön, aminek ilyenkor jönnie kell.

Hajnali kettő. Már órák óta egy szót sem szólunk, mindössze egymás szemeit fürkésszük vagy éppen azt a testrészét, ahol megakad a szemünk mindenféle hátsó szándék nélkül. Harry hirtelen áll fel az ágyról, megigazgatja ruháit és kinyújtózkodik, amivel enyhíti a fájdalmát, melyet rendkívül kényelmetlen ágyam okozott a számára.

-       -   Mennem kellene. – mondja hirtelen, mire ugyanúgy teszek, mint Ő.

-       -   Legközelebb mikor tudsz jönni? – kérdezem reménnyel a hangomban. Alig fogom nélküle kibírni az időt pedig még nem is ment el illetve nem is tudom, hogy mikor jön. Kész káosz az egész.

-      -    1 hónap múlva. teljesen be vagyok táblázva: koncertek, interjúk, sajtó tájékoztatók és tudom is én még mik, de hamarabb nem fog menni. – hangjából kihallatszik a csalódottság.

-      -    Akkor mához egy hónapra ugyanekkor. – állapítom meg a tényt és Ő óvatosan bólint. Hogy fogok én kibírni egy teljes hónapot nélküle?

Erősen húz magához és hevesen csókol meg, mintha ez lenne az utolsó, de tudom nem ez az, mert még találkozunk és erős leszek. Erősebb, mint valaha az elkövetkezendő négy hétben. Most elkezdhetném számolgatni a hátralévő napokat, órákat, perceket illetve másodperceket, de nem teszem, mert úgy még nehezebb lenne minden. Így is alig fogom kibírni a külön töltött időt nehogy már csak ezen kattogjon az agyam! Pedig úgyis csak ez lesz végig….

2 hét múlva…

Hogy miért mindig én vagyok az, akit ki fog magának a vén Mrs. Tatviler? Nem tudom, hogy, de rájött az én kis titkomra. Miután Harry elment reggel különösen korán keltett és elbeszélgetett velem a rehabilitációs központ házirendjének egy bizonyos és állítása szerint legfontosabb pontjáról, mely szerint nem jöhetnek látogatók a betegekhez a nevelők beleegyezése nélkül főleg nem az éjszaka közepén titokban, amikor aludnom kellene. Ha pedig mégis jönnek vendégek azok nappal jöjjenek és ne a páciens szobájában kössenek ki hanem a társalgóban, hogy szem előtt legyenek. Persze én, mint mindig most is mindent letagadtam, így nem tudta rám bizonyítani az igazgató előtt, Elizabeth meg persze nem beszélt. Tud ő egyáltalán beszélni? Sokszor megkérdőjelezem ezt a tehetségét.

Jelen pillanatban este hét óra van, ami azt jelenti már mindenkinek be kellett fejeznie a vacsorát és szabad foglalkozás van, ami mindössze annyiból áll, hogy az összes páciens a társalgóba tódul és tévét nézzünk. Mindenféle híreket a gazdasági helyzetünkről, a tőzsdéről, sztárokról, gasztronómiáról és minden egyéb olyan dologról, ami senkit sem érdekel, de valahogyan el szeretnénk foglalni magunkat.

Ezúttal is a leghátsó szék sorba ülök egy Nathaniel nevű srác mellé, aki állítása szerint már akkor is itt volt, amikor ez az intézmény még meg sem épült. Igen, ilyenek a skizofrének, de ezt a fiút rendszerint bírom. Jókat nevetek a hülyeségein, de ezúttal még sem rajta akad meg a szemem, hanem a televízión, ahol is Harryt pillantom meg és az Ő – a riporter állítása szerint- újdonsült barátnőjét. Elmosolyodom a kijelentésen, mert biztosra veszem csak egy hülye pletyka, de ez a tévhit pár másodpercen belül el is száll egy kép láttán. Ugyanúgy csókolja, ahogyan engem is csókolt körülbelül két héttel ezelőtt. Szemembe könnyek gyűlnek és berohanok a szobámba.

Nem tudom mit tegyek. Kétségbeesetten nézek körbe, mire megakad a szemem az ágyam alatt egy ponton. A kötélen, amin Harry mászott fel a szobámba. Ugyanúgy kirögzítem e tárgyat, mint aznap éjjel csak ezúttal nem dobom ki a végét az udvarra hanem a nyakamhoz kötöm. Szememben könnyek gyűlnek ismételten, mert egy részem visszatart attól, hogy kiugorjak az ablakon, de egy másik részem azt szeretné ha megtenném, mert már rég a szüleimmel a helyem. Tudom, erősnek kellene maradnom és kibírnom mindent, de ez a szupersztár volt az utolsó csepp a pohárban. Egyáltalán nem vagyok elővigyázatos, mikor felmászok az ablakpárkányra. Utoljára nézek vissza a rumlis, jelentéktelen szobácskába. Könnyes szememtől alig látok valamit mindössze egyetlen egy dolgot tudok: ugranom kell. Meg is teszem, amire vágyok. Átadom magam a halálnak. Sose gondoltam volna azt, hogy majd egyszer így végzem, de így tudom jól cselekedek. Már anyáék halálakor ennek kellett volna az első dolognak lennie, ami eszembe jutott. Szédülök a levegő hiánytól ha vissza akarnék menni már nem tudnék, de egyáltalán nem akarok. Boldog vagyok, hogy minden teher megszűnik. Utoljára fújom ki a levegőt és szemem lecsukódik, mély hipnózisba vagy álomba zuhanok ki hogyan nevezi. Innen már nincs kiút. Erősnek kellett volna maradnom, de nem tudtam. A végzetem a halál…